2017. október 20., péntek

Mielőtt meghalok... - Got7 - JJ Project fanfiction



Mielőtt meghalok…





- Miért vagy ilyen szomorú, nagyapa? – kérdezte a legkisebb unokám, miközben épp a kocsijában ülve vártam, hogy megérkezzünk a legjobb barátomhoz.
- Mert… Érzem. Ó, fiam, ha te is egy életen át leszel valakinek a legjobb barátja, és ő felhív, hogy szeretne látni, mielőtt már túl késő lenne, akkor azonnal rohannál. Pontosabban felhívnád az összes elérhető családtagodat, hátha valaki el tud vinni hozzá – feleltem szomorú monotonitással. – Ha nem mondta volna, hogy még mielőtt túl késő lenne, akkor is kihallottam volna a hangjából, hogy nem bírja már sokáig. De igazából már tegnap is volt egy rossz előérzetem, amikor nem tudtam elmenni hozzá.
- De hát te is nagyon gyenge vagy, papa, nem tudsz mindig mellette lenni. Így is egy hétig nála laktál.
- Drágám, kire szánnám hátra maradt napjaimat, ha nem a legjobb barátomra, úgy, hogy már nagyapátokat egy éve elveszítettem, és ti, a családom már nem tartotok annyira igényt a társaságomra?
- Ezt meg miért mondod? Hisz tudod, hogy imádunk, minden vasárnap nálunk ebédelsz, és alig van olyan nap, hogy valamelyikünk ne látogatna meg – kérdezte sértődötten.
- Nem úgy értettem. Ti nektek ott van az életetek, a barátaitok, testvéreitek, párjaitok, míg JaeBum ugyanúgy egyedül van, mint én.
- Jaj, nagyapa! Nem akarom, hogy őt is elveszítsd. Nélküle nem tudom, hogy vészelted volna át Mark papának a halálát. Annyira még senkinek sem voltam hálás semmiért, mint JaeBum bácsinak, amikor lelket öntött beléd. Tudod, kicsit irigyellek is – vallotta be meghatódva.
- Igen?
- Igen. Tizennégy évesen megtaláltad a lelki társadat, azt, akivel egy életen át kitartottatok egymás mellett, aki ott volt veled jóban és rosszban. Bár persze tizennyolc évesen már Mark papát is megismerted, de szerintem sokkal szegényebb életed lett volna, ha nincs melletted a legjobb barátod – magyarázta könnyes szemekkel. – Mikor a húgom anno áradozott fiúk közötti mély barátságról, én csak kinevettem őt, de aztán tavaly általatok rájöttem, hogy igenis létezik ilyen. Most már tudom, hogy szerető szülők és testvérek mellett mire lesz szükségem a jövőben, hogy teljes életet éljek, színtiszta barátságra és szerelemre. Mert a Mark papával való szerelmetek is példaértékű volt. Mikor együtt voltatok, sohasem azt láttam, hogy óriási nagy szenvedély lenne köztetek - persze, az is volt, egy bizonyos szinten, még az utolsó közös hónapjaitokban is -, hanem inkább azt, hogy ti harmonizáltok, egyszerűen kiegészítitek egymást, igazán csak akkor tudtok önmagatok lenni, ha a másik mellett vagytok. 


- Mert ez tényleg így volt. Én már csak fél ember vagyok, mióta nagyapátok meghalt. És félek, ha JaeBumot is elveszítem, akkor már szinte semmi sem marad belőlem. Nem akarom, hogy ő is hamarabb menjen el, mint én – kezdtem el zokogni, bárhogy nem tartottam illendőnek az unokám előtt. – Sohasem féltem a haláltól, csak attól, hogy a szeretteim előbb mennek el, mint én. Erre tényleg ez lett belőle. Miért? Én így már nem akarok élni… - temettem kezeimbe arcomat.
- Jaj, papa! – karolt át, hisz pont megérkeztünk, így leparkolva, végre nem kellett a vezetésre figyelnie. – Mi itt leszünk veled. Nem vagy egyedül, és ezután sem leszel.
- Köszönöm – suttogtam, de tudtam, hogy attól még idős szívem olyan próbatételnek lesz most kitéve, amit nem biztos, hogy túl fogok élni.
- Papa, bekísérjelek? – kérdezte, miután kicsit összeszedtem magam.
- Azt megköszönném, kincsem.

- Jinyoung! – csillant fel öreg barátom fáradt szeme. – Hát megjöttél!
- Meg – cammogtam botommal felé.
- Köszönöm, hogy itt vagy – ragadta meg kezemet, miután mellé feküdtem, mert ülni nem tudtam volna, ahhoz túlságosan fájt a hátam.
- Ez természetes.
- Akkor én már itt sem vagyok. Majd hívj, ha haza kell vinni! – mondta az unokám, majd el is viharzott.
- Emlékszel, amikor még mi rohantunk el ilyen gyorsan a nagyszüleinktől? – kérdezte vidáman.
- Dereng valami.
- Tegnap régi képeket nézegettem, az összes albumomat előszedtem. Olyan furcsa, hogy képszakadásom van egy csomóval kapcsolatosan, max egy-két dolog ugrik be. De ez inkább a párommal való közös képekkel van így, nem a tieiddel. Jinyoung, akárhány közös képünkre nézek, mindről meg tudom mondani, hogy nagyjából mikor és hol készültek, és az érzések is mind visszajönnek – mesélte továbbra is vidáman, ami kimerültsége miatt igen meglepő volt.
- Én is emlékszem egy csomó mindenre. Jaj, JaeBum, nem tudom, mi lett volna velem, ha te és Mark nem vagytok az életem részei. Jae… Bum… ne hagyj itt te is! Könyörgöm, maradj velem! – folytattam ott a zokogásomat, ahol a kocsiban abbahagytam.
- Jinyoung! – Ő továbbra is nyugodt volt, amit tényleg nem tudtam hova tenni. – Ezt sajnos nem ígérhetem meg.
- Én azt már nem élem túl, ha téged is el kell, veszítselek! Kérlek, maradj velem! Ha kell, ideköltözök, és minden egyes percet veled töltök. Hisz kivel, ha nem a legjobb barátommal, akivel együtt nőttem fel, aki ott volt velem életem minden egyes fontos állomásánál. JaeBum, annyira szeretlek. Maradj… Csak maradj még egy kicsit velem! – Alig volt erőm sírni, de attól még képtelen voltam abbahagyni a zokogást. A tüdőm fel akarta adni a szolgálatot, túl öreg volt már egy ilyen megpróbáltatáshoz. De talán az lett volna a legjobb, ha én is meghalok, akkor minden egyszerűbbé válik.
- Jinyoung, nem véletlen, hogy hívtalak, amint éreztem, hogy mindjárt vége, tudtam, hogy annak a karjaiban akarok meghalni, akit világéletemben a legjobban szerettem – jött tőle a vallomás.
- Mármint a még élők közül – javítottam ki szipogva.
- Nem… Jinyoung… Ezek életem utolsó percei, úgyhogy itt az alkalom, most vagy soha… - kezdte, én pedig el sem tudtam képzelni, mire gondol.
- Mire van itt az alkalom?
- Mielőtt meghalok, tudnod kell, hogy mindig is szerelmes voltam beléd – mondta ki könnyedén, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, előbb búcsúzom az élők soraiból, mint ő.
- Tessék? Most csak jól meg akarsz még egyszer viccelni, igaz? – kérdeztem bágyadtan, miközben kezemet lüktető mellkasomra szorítottam.
- Nem. Igenis, el kellett mondanom. Most már nincs mit veszítenem, hisz ma mindennek vége lesz.
- De hát, te heteró vagy! Világ életedben az voltál… - nyögtem a szavakat.
- Nem, biszex vagyok.
- És ezt még a legjobb barátodnak sem mondtad el? – kérdeztem megsértődve. Rossz dolog a titkolózás, főleg, ha egy egész életen át őriz valamit az ember.
- Elakartam, Jinyoung. Amint biztos lettem benne, hogy szeretlek, be akartam vallani, de te rátaláltál Markra, és én amilyen gonosz voltam, az elején szurkoltam nektek, hogy minél hamarabb menjetek szét. De aztán beláttam, mennyire egymásnak letettek teremtve, és idővel Mark is a szívemhez nőtt, még ha félig el is vette tőlem azt, akire mindennél jobban vágytam. De teljesen sohasem tudott.
- Jae… - nem hagyta, hogy közbe vágjak.
- Lehet, az lett volna az egyszerűbb megoldás, ha megszakítom veled a kapcsolatot, de én vállalkoztam arra, hogy egy életen át ott legyek melletted, még ha ez mindennap le is tört egy kicsit a szívemből. Az örök ácsingózás irányodba megérte azért, hogy továbbra is a legjobb barátom maradtál, mert én egy percet nem tudtam volna nélküled élni, és ezt most érzem csak igazán, a halál kapujában. Ha egyetlen egy dolgot másként csinálhatnék az életemben, az az lenne, hogy hamarabb bevallom, hogy szeretlek, hátha így engem választasz.
- Könyörgöm, ne mondj ilyet! Hisz akkor nem lennének a gyermekeink és az unokáink! – kértem, mert ebbe belegondolni se tudtam volna.


- Lehet, hogy önzőség, de én mindenem feláldoznám, hogy újra éljem az életem melletted. De egy valamiért mégsem tenném meg, mert bár nekem te voltál a nagy ő, számodra nem én voltam, hanem Mark. És amikor ezt tizennyolc évesen realizáltam, elhatároztam, hogy ezentúl egy férfira sem fogok úgy nézni, mint rád, de nem is tudtam volna, és nem is igazán a könnyebb utat akartam választan azzal, hogy elveszek egy nőt, hanem azt, amelyikkel saját gyermekeim lehetnek. Persze, a tieitek is azok Markkal, attól még, mert örökbe fogadtátok őket, nem így értettem. Egyszerűen csak visszatértem a kezdetleges elképzelésemhez, hogy egy nap lesz egy gyönyörű feleségem, három szép gyermekem, nagy házam, egy kutyám, és ott leszel te. És ez egy remek élet volt, Jinyoung, jobb, mint amiben más reménykedni tudna. De én mégis… Egy nap se tudtam úgy lefeküdni, hogy ne téged kívántalak volna magam mellé. Egy közös csókotokat se tudtam úgy végig nézni Markkal, hogy ne lettem volna féltékeny. Egyszerűen nem is értem, hogy nem jött egyikőtök sem soha rá. Az egy dolog, hogy más férfira nem vetettem szemet, de hogy a világon senkire sem tudtam úgy tekinteni, mint rád, az biztos. – Bárhogy nyolcvanötéves volt, aki tudta, hogy mindjárt meghal, olyan lelkesen beszélt, mint, aki élete teljében van. Talán abban is volt, hisz most vallhatta be végre azt, amire egy életen át vágyott.
- Soha, senki nem tett még nekem ilyen vallomást, nem hittem volna, hogy nyolcvannégy éves koromban fogok ilyet hallani, ráadásul a legjobb barátomtól. De ezt is megéltem, ahogy te is, hogy mindezt elmond nekem. Köszönöm, hogy így tettél, Jaebum. Tudnom kellett. És bár nekem tényleg Mark volt az igazi, de nem tudnám azt mondani, hogy jobban szerettem, mint téged. Ugyanolyan kötődésem alakult ki mindkettőtökhöz, csak valahogy másként – próbáltam átadni neki az érzéseimet.
- Tudom, ezért soha nem is tudtam haragudni rád, csak borzasztóan fájt az egész helyzet, amibe az élet sodort – nézett rám idős kora ellenére imádnivaló mély barna szemeivel.
- El sem tudom képzelni, mennyit szenvedhettél miattam. Sajnálom… - Ismét kigördült pár könnycsepp a szememből.
- Ne tedd! Ez a lényeg, így is több örömet okoztál az életemben, mint bárki más. A páromat imádtam, a gyermekeim és az unokáim is a világot jelentik számomra, de nem tudom azt hazudni, hogy nem te vagy a legfontosabb személy az életemben. Már reggel elbúcsúztam a családomtól, és tudom, hogy az én egyetlen feleségem vár rám a túlvilágon, de életem utolsó perceit az igaz szerelmem mellett akartam tölteni. Egy kicsit hadd érezzem, milyen lett volna, ha… – Most már ő is sírt. Sajnos ehhez a részhez is elértünk.
- Jaebum… Tudnod kell, hogy én akkor is végtelenül boldog lettem volna, ha a te párod vagyok. Hisz mindig is borzasztóan jóképű voltál. Valljuk be, ennyi idősen is az vagy! És annyira megértettük mindig is egymást, már szinte lehetetlen szinten. Szeretlek, drága barátom! És úgy is szeretni tudtalak volna – tettem most én vallomást neki, és minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Majd remegő ajkaimat az övére tapasztottam, és óvatosan megcsókoltam. Hirtelen újra átéltem a legszebb közös emlékeinket, és biztosabb voltam benne, mint valaha, hogy Im Jaebum nélkül én csak fél ember lettem volna.
- Hetvenegy év várakozás után azt mondom, megérte. Jól csókolsz, Park Jinyoung! Mark szerencsés pasi volt. Majd ezt közlöm vele a túlvilágon – nevetett.
- Jaj, hogy még ilyenkor is viccelsz…
- Én már nem akarok többet sírni. Nincs is miért. Egy ilyen szép életet, mint amilyen az enyém volt, mosolyogva kell lezárni – majd az éjjeli szekrénye felé mutatott. – Ideadnád azt a képet?


- Persze – nyúltam kissé remegő kezemmel érte. Mi voltunk a fotón, még mielőtt Mark félig el nem vett volna tőle. Nagyjából tizenhatévesek lehettünk, Jaebum átkarolva mosolygott, míg én nyugalommal ültem. Emlékeztem erre a napra, minden egyes apró részletére.
- Igazad van, tényleg jóképű voltam – mutatott saját magára.
- Nem csak voltál, ma is az vagy.
- A ráncaim mindent elrontanak.
- Nem… Semmit sem rontanak el. Én mindig is ugyanolyannak láttalak. Ilyen gyönyörűnek. Esküszöm, Jaebum, semmivel sem nézel ki másként, mint ezen a képen, az én szememben legalább is nem – jegyeztem meg őszintén.
- Miért, szerinted én képes voltam valaha is nem úgy tekinteni rád, mint a világ leggyönyörűbb emberére? Hát nem! – Minél fáradtabban nevetett, annál jobban féltem. Nem voltam kész elengedni, ez a vallomás után végképp nem.
- Meddig bírod még? – tettem fel neki a szörnyű kérdést. – Már olyan akadozottan veszed a levegőt.
- Még egy kicsit… Csak szoríts magadhoz! – Így is tettem, amennyire remegésem nem akadályozott. – Mindenki hálás lehet, aki az életed része, én pedig kiváltképp. Majd találkozunk odaát, rendben?
- Bárhol legyetek is Markkal, én követlek titeket… - Ezek voltak az utolsó szavaim a legjobb barátomhoz, mielőtt végső álomra nem hajtott fejét vállaimon.
Nem tudtam, meddig maradok még az élők sorában, talán egy hétig, egy hónapig. De egy dologban biztos voltam, a temetéséig mindenképp ki akartam húzni, hogy minden jelenlévő számára mesélhessek arról, milyen volt Im Jaebum legjobb barátjaként leélni az életemet, hogy még azok is, akik csak felszínesebben ismerték őt, egy kicsit megtapasztalják, hogy az ő szívében ott volt az egész világ, amit élmény volt felfedeznem egy életen át.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2017. október 18., szerda

Ezentúl megvédesz tőlük? - Got7 - JinSon fanfiction



Ezentúl megvédesz tőlük?




- Itt van már Park Sznob Young! – hallottam az egyik osztálytársam hangját, de persze úgy tettem, mint, aki a fülében szóló zene miatt kizárta a többieket. Sokszor tényleg képes voltam rá, de ez a nap más volt.
Apámmal ügyesen összevesztem, mielőtt elindultam. Közölte velem, hogy biztos azért romlott a tanulmányi átlagom, mert „buziskodok”. Istenem, bárcsak ki tudnám törölni az összes emlékemet, ami hozzá kapcsolódik, főleg az elmúlt egy évből, mióta tudta, hogy a fiúkhoz vonzódom. Bár előtte sem voltam éppen a társaság középpontja, de akkor még járogattam a többiekkel ide-oda, voltak barátféleségeim, amit ma már egyáltalán nem mondhattam el magamról. Azon a napon az a Park Jinyoung, aki előtte voltam, megszűnt létezni. Azok az ütések, amiket apámtól kaptam, mikor rászántam magam, hogy elmondjam neki, meleg vagyok, jobban fájtak, mint az összes előtte kapott pofon. Mert nem egyszer bántott, amióta anya tíz éves koromban elhunyt, így magunkra hagyva minket. Azt hittem,  szeret annyira, hogy elfogadjon így is, de mint kiderült, nem. Sejthettem volna, hogy nem azért vert meg annyiszor a rosszabb jegyeim miatt, mert megértő személy volt, de az ember hisz a szülőjében, főleg, ha már csak egy maradt neki. Azonban a hitem azon a napon szertefoszlott az irányába, amit soha nem kaptam vissza, és tudtam, már nem is fogom.
Megígértem neki, hogy teszek az ellen, hogy ne legyek meleg. Én persze tudtam, hogy ez lehetetlen, de ő makacsul hitt benne, hogy el tudom nyomni magamban. Talán még pár évig ment  is volna, ha nincs a közvetlen környezetemben Jackson Wang.
Jacksont lehetett volna az ellentétemnek mondani, de én sohasem gondoltam úgy rá, hanem inkább egy olyan srácra, akivel ki tudnánk egészíteni egymást, legalább, mint barátok. Ő idén került az osztályomba, miután Kínából ideköltöztek a szüleivel, tehát már azután érkezett, hogy én teljesen magamba fordultam, így esélyem se volt őt megismerni igazán. Biztosan úgy hitte, hogy akárcsak mindenki mást, őt is levegőnek néztem, pedig ez a feltételezés olyan messze állt az igazságtól, mint én a heteroszexualitástól.
Mikor először megláttam, hirtelen sokkot kaptam. Nem mondom, hogy nem voltak helyes pasik a suliban, de igazán senki sem keltette fel az érdeklődésemet, talán ezért is csak tizenhét évesen jöttem rá, hogy a férfiakhoz vonzódok. De Jackson túlságosan is átlagon felüli külsővel rendelkezett, amit nem tudtam hova tenni. Ezzel azonban nem csak én voltam így, hanem az osztály nagy része is. Az egyik „banda” azonnal bevette maguk közé, és szinte ignorálták azt a tényt, hogy a szuper szexi külső, egy végtelenül egyszerű, visszafogott fiút rejt. Jackson maga volt a tisztaság, kedvesség, épp ezért nem tudott nekik nemet mondani. De nem is a srácokkal volt baj, hanem inkább a lányokkal. Hogy némelyek mit műveltek, az undorító volt. Folyamatosan taperolták, és bár látták, hogy ez milyen rosszul érinti Jacksont, de mivel nem mondott nemet, így egyre többször csinálták. A fenékre csapások és arcra puszilgatások már teljesen általánosak voltak tőlük. Én pedig minden nap lenyeltem a mérgemet és gyűlöletemet irányukba. 


Hogyan mertek ilyet csinálni? És miért pont Jacksont szemelték ki? Persze, ő volt a külföldi diák, aki bár jól beszélt koreaiul, a nehezebb kifejezésekkel be lehetett csapni és kinevetni, plusz szexibb volt, mint a suliban bárki más. De a belsőjével miért nem akart senki sem foglalkozni? Ők csak egy kirakati babaként tekintettek rá, amiért legszívesebben mindőjüket apám elé küldtem volna, hogy egyes pofonokat ők szenvedjenek el helyettem.

   Az egyik nap azonban nem bírtam tovább, amikor az iskola udvarán olyat kértek Jacksontól, amit már jóindulatból és félénkségből sem volt képes megtenni.
- Na, csak egy aprócska csókról lenne szó! – simogatta az arcát az egyik csaj az osztályunkból, miközben a falhoz szorította. Jackson próbált volna menekülni, de a két barátnője elállták jobbról és balról is az útját.
- Sajnálom, nem szeretném – mondta végül, majd meghajolva indult előre, de a lány visszahúzta.
- Dehogynem szeretnéd! Hisz nálam jobbat úgyse kapsz – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, amit a barátnői láthatólag sérelmeztek, de megszólalni nem mertek.
- Bocsájts meg, de tényleg nem én vagyok az, akit meg kéne csókolnod.
- Márpedig de! – Mire Jackson észhez kapott, addigra már követelőzően falta a száját, én pedig itt léptem be a képbe. Ellökve a lányt, megfogva Jackson kezét, magam felé húztam.
- Mit hiszel te magadról? Méghogy nálad jobbat úgyse kap! Azt ne hidd, hogy mindenható vagy, mikor életemben nem hallottalak hármasnál jobban felelni, de azt se mondanám, hogy olyan gyönyörű lennél. A barátnőid nem mellesleg sokkal szebbek és okosabbak, csak szerintem nem merik ezt felvállalni, mert elnyomod őket. Jacksont azonban többé nem fogod. Ha kell, életemben először megütök egy lányt, de többet a közelébe nem mész! – ordítottam rá torkom szakadtából. Minden kijött belőlem, amit elfojtottam magamban Jackson kihasználásával kapcsolatosan. Nem tehették ezt vele többet, igenis a védelmembe vettem.

 
- Azt majd meglátjuk. Pápá, Jackson! – búcsúzott tőle színháziasan, majd az alattvalói követték.
- Istenem, köszönöm! – karolt át szabad kezével, mivel a másik továbbra is az enyémet szorította, amióta magam mellé húztam.
- Nincs mit. Igazából már korábban ki kellett volna állnom melletted, sajnálom, amiért ilyen soká tettem meg.
- Egek, nehogy te szabadkozz! Hisz én hagytam idáig fajulni a dolgokat. Csak mert… ők… azt hiszi mindenki, hogy milyen kemény vagyok, pedig nem. Én csak… Én csak próbáltam kedves lenni, erre ez lett a vége, hogy már többször érintette meg ennek a lánynak a keze a férfiasságomat, mint ahányszor a karomat. Ez a csók pedig már tényleg a végső pont volt. Bár nem tudom, mi lett volna, ha nem lépsz közbe. – Olyan kétségbeesés és undor volt a tekintetében, hogy muszáj voltam ismét magamhoz ölelni. Én nem kihasználásból tettem ezt, hanem pont azért, hogy visszaadjak neki valamit, amit az elmúlt percekben elveszített.
- Ez volt az első csókod, igaz? – kérdeztem, de szinte teljesen biztos voltam benne.
- Igen, ez volt. Remek, mi? Már maga a tény, hogy egy lánnyal történt, fájdalmas pont nekem, ráadásul ilyen körülmények között – vakarta szabad kezével a tarkóját, hisz most vallotta be nekem, hogy meleg, ami sok mindent megmagyarázott.
- Ó!
- De… Á, semmi!
- Nem, mondd csak! – bíztattam.
- De, ha valaki most megcsókolna, pár percen belül az előző eset után, az talán teljesen feledtetni tudná velem, ami történt. Bárcsak lenne itt egy olyan gyönyörű, védelmező srác, aki még vonzódna is hozzám, és megtenné ezt értem! Viszont az én életem nem ilyen szép – mondta, miközben vágyakozóan nézett rám.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Jackson Wang, mármint A Jackson Wang, akiért ácsingóztam már egy ideje, a férfi ideálom, a legtisztább személy, akivel találkoztam, konkrétan arra kért, hogy kárpótoljam egy csókkal az előző malőr miatt.
- Öhm… - lefagytam, és nem tudtam semmi értelmeset kinyögni, mire ő rákvörös fejjel el akart menni, de mivel nem engedtem keze szorításából, ami már szinte saját testrészemként funkcionált az elmúlt percekben, így kénytelen volt maradni.
- Jinyoung, engedj el! Kezdd kellemetlen lenni a helyzet – nézett összefonódott kezeinkre.
- Nem. Nem akarlak elengedni, Jackson. Tény, hogy nem tudok sokat rólad, de amit láttam és tapasztaltam, az nagyon is tetszett. Meg akarlak jobban ismerni. Bár lehet, hogy csak egy magába roskadó személynek tűnök, de igenis van, akiért képes lennék változni. Te úgy hiszem, fel tudnád törni a szívemen lévő jeget, ha adnál egy csöppnyi esélyt. Kapok egy esélyt tőled, Jackson? – félve kérdeztem tőle, mivel annyi mindent követeltek tőle az elmúlt hónapokban, amikhez semmi kedve nem volt, nem akartam ezen emberek közé beállni.
- Hát persze, hogy kapsz! Érdekes, az egyetlen személy, akinek kérdeznie sem kellene ezt, az képes rá, és mindenki más, akinek kérdéssel sem engedtem volna szívesen meg bizonyos dolgokat, anélkül is elvették azokat tőlem, mint ezt a csókot az előbb.
- Ha már én kapok egy esélyt tőled, az a minimum, ha te pedig megkapod azt a kárpótláscsókot, amit szeretnél – mondtam, majd a hirtelen felvirult arca felé közelítettem, ami számomra meglepő vággyal tekintett rám.
Elengedve kezét, mindkét tenyeremet arcához érintettem, és óvatosan elkezdtem azt simogatni, majd közelebb húzva saját arcomhoz, összeérintettem a homlokunkat, és pár másodpercig csak hallgattam igen gyors szuszogását, végül megadva a kegyelemdöfést, amire mindketten túlságosan is vágytunk, ajkamat az övére tapasztottam. Először csak óvatosan csókoltam, hisz nem akartam még véletlen sem követelőző lenni az előző eset után, azonban ő nem így gondolta a dolgot, és egyre hevesebben csókolt. A gyomrom csak úgy cikázott, a pulzusom a csillagos égben volt, vagy már az is lehet, hogy a világűrben.
- Ez volt az első csókom – suttogta, miután ajkaink elválltak egymástól. – Igenis ez volt az első csókom! – bizonygatta, miközben legördült egy könnycsepp az arcán. Hogy lehetett egyszerre ilyen szexi és végtelenül érzékeny? – Ha tudom, hogy el kell szenvednem az előzőt ezért, akkor akár duplán is megtettem volna.
- De honnan tudtad, hogy én is meleg vagyok? – kérdeztem, hisz alig beszéltünk. Azt mondjuk kiszúrtam, hogy párszor engem figyelt, és azért olykor-olykor váltottunk egy-egy szót, de az nem volt sok minden.
- A tanáraink közös üzenetei által mindenkinek láthatjuk az e-mail címét, és észrevettem, hogy egy farkas a mobilod háttere, ezért mikor láttam a „magányosfarkas” e-mail nevet, rögtön tudtam, hogy az lesz a tied. Így meglett a google profilod és a youtube csatornád, ahol nem jelölted be, hogy más ne lássa a lejátszási listáidat. Még az hagyján is lett volna, hogy Adam Lambert és Troye Sivan dalokkal vagy tele, mert remek énekesek, miért ne hallgathatná őket egy heteró srác? De láttam olyan videókat is, amik arról szóltak, miként viselkedjen az ember, hogy ne vegyék észre, hogy meleg. Innentől már minden világos volt, és még bátrabban mertelek titokban figyelni.
- Egek ura! Te aztán jó kis nyomozásba kezdtél miattam.
- Nem volt vészes, és megérte. Kérdezhetek valamit? – nézett rám félénken.
- Hát persze.
- Jinyoung, ezentúl megvédesz tőlük? – intett fejével félve az iskola épülete felé.
- Még szép, hogy megvédelek. Most már számíthatsz rám. Együtt szembenézünk velük.
- Ahogy az apukáddal is – tette hozzá, miközben magához ölelt.
- Apáról már tényleg honnan tudsz? – ez érdekelt eddig a legjobban.
- Hallottam az egyik veszekedéseteket a kocsitokban, mivel le volt húzva az ablakotok. Az autótok hátuljánál leguggoltam, és úgy tettem, mintha a cipőmet kötném, de igazából hallgatóztam. Jaj, Jinyoung, számodra sem egyszerű az élet!
- Ne is mondd! De mi lenne, ha erről egy melegebb helyen beszélnénk, mondjuk egy kávé mellett? – ajánlottam fel, mert az őszi szellő miatt kirázott a hideg, ő pedig még lengébben volt öltözve, így féltem, hogy megfázik.
- Én benne vagyok. – Majd újra megfogva egymás kezét, úgy andalogtunk, mint akik már egy jó ideje egy pár.
Tudtam, hogy apám meg fogja mindezt tudni, és kiveri a szuflát is belőlem, de ha valakiért megérte, az Jackson volt. És amúgy is, már csak két hónap kellett, hogy betöltsem a tizennyolcat, és megkaphassam az anya által rám hagyott örökséget, amivel nyugodtan el tudtam költözni tőle. Nem vágytam másra jelen pillanatban, mint nyugalomra és Jacksonra, akit ezentúl igenis meg akartam védeni mindentől és mindenkitől.



  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)