2017. szeptember 21., csütörtök

Tört angol - MarkJin fanfiction - 8. fejezet



Nyolcadik fejezet – Ígérem



   Jinyoung:

Vacsora után Jackson kérte, hadd zuhanyozzon elsőnek, mert kimerült, és hamar ágyba szeretett volna feküdni. Ezt természetesen mind megértettük, hisz ő volt a nap hőse. Azonban, mikor Markkal beszélgetett, kihallottam, hogy azt mondta, jobb valamiben nálunk.
- Hé! – kaptam fel a fejemet, mert bár igazat mondott, attól még nem volt szép ezzel dicsekednie.
- Nem rosszindulatból mondtam – tette keresztbe a kezét. – De hadd élvezzem, hogy most az egyszer valamiben én lehetek a legjobb! Néha nekem is jár az ilyesmi.
- Persze, hogy jár, és nincs is ezzel baj, amíg nem gúnyolódsz rajtunk.
- Eszembe sem jutna.
- Hát persze – húztam fel a szemöldökömet, hisz ő sem gondolta komolyan, amit mondott.
- Ilyen hullafáradtan semmiképp sem.
- Így már hihetőbben hangzik. Na, de most már tényleg menj zuhanyozni! Laknak itt még rajtad kívül páran, akik ha nem is annyira, mint te, de fáradtak – vettem elő szülői szigoromat.
- Igenis, anya! – viccelődött, amit fel se vettem, mert túl sokszor játszotta már el ahhoz, hogy megtanuljam elengedni a fülem mellett.
Amint elkezdtünk mozgolódni, Mark rögtön kérte, hogy hadd segítsen a mosogatásban. Annyira próbált igyekezni, amit értékeltem, így gyorsan le is szedtem neki a tányérokat.
- Kérlek, én! – suttogta koreaiul, és láthatólag elszégyellte magát miattam, ami fájt. Talán ilyen rossz benyomást tettem rá? Bár, amilyen furcsán viselkedtem, nem lett volna meglepő. Most azonban próbáltam szépíteni, így felajánlottam neki a segítségemet.
Amíg ő mosogatott, én pakoltam. Bár nem mutattam jelét, de észrevettem, milyen szorgosan leste, mit hova pakolok. Valószínűleg igyekezte memorizálni a helyeket, amitől ismét melegség árasztotta el miatta a mellkasomat. Viszont ezután egy számomra teljesen új érzés ragadott el, amikor az egyik tányér helyett véletlen a kézfejét ragadtam meg. Bár reggel is megfogtam a kezét, de az egy tudatos, biztató érintés volt, ez viszont teljesen véletlen, így nem tudtam rá felkészülni. A pulzusom azonnal az egekbe szökött, és azt hittem, a szívem kiugrik a mellkasomból. De vajon miért volt ezt? Hisz csak egy pillanat erejéig éreztem meleg kezének tapintását. Viszont, ami talán ennél is fontosabb kérdés volt, hogy ő is érezte-e. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, akkor Mark szemei ismét többet mondtak minden szónál. Ő is érezte, ez az érintés mindkettőnknek sokat jelentett.
Mindezek után olyan zavarban voltam, hogy muszáj volt lehűtenem magam egy hideg zuhannyal, de inkább kértem a többieket, hadd menjen Mark Jackson után elsőnek, hogy érezze, gondolunk rá és szívesen magunk elé engedjük. Mert, ha Jacksonnak fárasztó napja volt, akkor Marknak vajon milyen lehetett? Nem akartam, hogy megint hányni és zokognia kelljen a mosdóban, mert nem érzi magát idevalónak. Neki igenis most már köztünk volt a helye!
Amíg zuhanyozott, addig nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, és kinyitottam a bőröndjét. El is határoztam, hogy holnap az első dolgom lesz összébb pakolni a holmijaimat, hogy neki is legyen elég helye. Azonban addig is egy kicsit nézelődtem. Bár nem nyúltam bele a bőröndjébe, de azért belekukkantva is sok mindent láttam. Egyrészt azt, hogy szépen, rendezetten pakolt bele, amit értékeltem, mert számomra fontos volt a tisztaság és átláthatóság, így a szobatársamtól is elvártam ugyanezt. De, ami a holmijai közül elsőként szemet szúrt, az egy aranyos plüss maci volt. Talán ezzel szokott aludni, csak előző este nem merte elővenni, mert félt, hogy kigúnyolnám? Nem tudtam, hogy én voltam-e ilyen ijesztő, vagy ő ilyen félős. Bár lehet, hogy mindkettőben volt némi igazság, együtt pedig túl soknak bizonyultak Mark számára.


   Mikor hallottam, hogy elzárta a zuhanycsapot, gyorsan bezártam a bőröndjét, és előszedve a pizsamámat, készenlétben álltam, hogy mikor válthatom le. Ahogy aranyosan belépett a szobába, rögtön bűntudatom lett, amiért belenéztem a bőröndjébe. De tusolás közben azzal próbáltam enyhíteni ezen érzésemet, hogy arra gondoltam, ő is láthatta egy csomó dolgomat, anélkül, hogy engedélyt adtam volna rá, hisz én már rég belaktam ezt a szobát. Másrészt pedig gondoltam, másnap úgyis kipakol mindent, így azután nem is lesz titok semmi se számomra.
- Mi kész vagyunk Markkal, úgyhogy jöhet, aki akar! – ordítottam a többieknek, majd beléptem a szobánkba. Az órára nézve pedig ledöbbentem, amiért még csak fél nyolc volt.
- Korán van – mondta koreaiul Mark.
- Igen. – Majd összeszedve minden angoltudásomat, beszélgetést próbáltam kezdeményezni vele. – Remélem, nem ijesztettünk nagyon meg? – Bár lehet, jobb lett volna úgy feltennem a kérdést, hogy remélem, én nem nagyon ijesztettem meg.
- Nem, dehogyis! – rázta a fejét félve, amivel pont, hogy az ellenkezőjét bizonyította.
- Biztos?
- Igen, csak… - Nem tudtam, azért akadt-e meg, mert koreaiul kezdett bele, vagy mert ténylegesen nem tudta, mit mondjon. – Túlságosan új itt minden. Még meg kell szoknom – folytatta angolul, én pedig szerencsére értettem.
- Remélem, hamar megszokod. Mi próbálunk neked segíteni. Csak az én angolom nem a legjobb. Egyedül Jackson beszéli jól a nyelvedet – lassan, akadozva mondtam neki mindezt, de legalább elmondtam, és a fordítóprogramnál azért sokkal jobb voltam. Hála az égnek, hogy anno sokat foglalkoztam az angollal, viszont egyáltalán nem használtam gimi óta, így nagyon sokat felejtettem. De most itt volt a feladat, hogy visszahozzam a régi tudásomat. Markért meg kellett próbálnom.
- Semmi baj, megértem. Én jöttem hozzátok, így nekem kell a ti nyelveteket megtanulnom.
- Segítek tanulni. Veszünk szótárakat, és én is tanulom az angolt. Együtt hátha könnyebb lesz – mosolyogtam rá, amitől elpirult, ezzel elárulva, mennyire jól esik neki.
- Tényleg segíteni akarsz nekem? – nézett rám hálásan, amitől ismét hevesebben vert a szívem.
- Természetesen. – Majd az ágya elé állva odanyújtottam neki a jobb kezemet, amit félénken ugyan, de megrázott. – Ezzel megígérjük, hogy segítjük egymást.
- Ígérem és köszönöm. – Mikor megpillantottam a kigördülni akaró könnycseppjeit, a lehető legvidámabb mosolyomat vettem elő, mert pont, hogy azt akartam elkerülni, hogy ismét sírjon.
- Én is ígérem és köszönöm neked. Jó éjt, Mark!
- Jó éjt, Jinyoung! – Olyan furcsán ejtette ki a nevemet, de ettől csak még inkább azt éreztem, hogy sokszor szeretném még hallani a szájából.
Mindezek után valamelyest nyugodt szívvel tudtam az ágyamban feküdni. Azonban nem aludtam el rögtön, mert hirtelen végigfutott a fejemben, mennyi minden történt ezen a napon. Mark reggeli fürdőszobás rosszulléte, az, hogy nem mertem előtte öltözni, majd az ügynökségben a körbevezetése, a városnéző túránk, az a mosoly, ami többször megdobogtatta a szívemet, a vacsora utáni közös mosogatás és az érintés. Ahogy végre próbáltunk kommunikálni, már csak a lezárása volt ennek a nagyon intenzív napnak. És ha nekem intenzív volt, akkor Mark mit érezhetett?


   Sokáig forgolódtam, mert az agyam egyszerűen nem volt képes kikapcsolni. Azt hittem, ő már rég alszik, de mikor jobban megfigyeltem a légzését, rájöttem, még ő is fenn van. Talán hasonló gondolatok miatt nem tudott ő sem aludni. Kihasználva a korábbi bátorságom tüzének maradék parazsát, suttogva megszólaltam:
- Örülök, hogy itt vagy velünk, Mark. És azt sem bánom, hogy velem vagy egy szobában. – Ahogy hangosan kimondtam ezeket, úgy vallottam be saját magamnak is, hogy az elmúlt huszonnégy óra alatt Mark igenis fontos lett számomra. Mindig is hamar megkedveltem azokat az embereket, akikben megláttam a jóságot, ő pedig elesett is volt, így még jobban felerősödött a segítő vágyam. De volt még valami furcsaság vele kapcsolatosan, amit viszont nem tudtam megmagyarázni, mer ez olyan dolog volt, amivel még nem találkoztam, és amitől egyszerre akartam őt távol tartani magamtól és mégis közelebb, mint bármelyik fiút a csapatból.


Mark:

Miután mindketten összeszedtük valamelyest magunkat az érintése okozta sokk után, Jinyoung figyelmesen megkérte a többieket, hadd következzek én a zuhanyzásban. Ez nagyon jól esett, főleg, mert tényleg nagyon fáradt voltam. Amikor beálltam a zuhanyrózsa alá, hirtelen rám zuhant a fáradtság. Mint, akit összevertek, úgy éreztem magam, és már alig vártam, hogy befeküdhessek a pótágyamba. Jinyoung is hamar letusolt, és mikor visszaérkezett a szobánkba, döbbent arccal konstatálta, hogy még csak fél nyolc van. Valószínűleg a fáradtságtól azt hitte, jóval későbbre jár már az idő.
- Korán van – jegyeztem meg koreaiul.
- Igen – mondta, majd a továbbiakban angolul folytatta. - Remélem, nem ijesztettünk nagyon meg?
- Nem, dehogyis! – ráztam a fejemet, mert nem akartam, hogy azt higgye, ő bármit is rosszul csinált. Csakis velem volt baj, ő tökéletes volt.
- Biztos?
- Igen, csak… - kezdtem bele koreaiul, de igazából angolul is alig tudtam fejben összerakni, mit is akarok mondani. – Túlságosan új itt minden. Még meg kell szoknom – fejeztem végül be az anyanyelvemen.
- Remélem, hamar megszokod. Mi próbálunk neked segíteni. Csak az én angolom nem a legjobb. Egyedül Jackson beszéli jól a nyelvedet – bár lassan mondta mindezt, és néha picit el is akadt, de attól még biztató volt számomra, hogy az ő angoltudása sokkal jobb, mint az én koreaim.
- Semmi baj, megértem. Én jöttem hozzátok, így nekem kell a ti nyelveteket megtanulnom – jelentettem ki, és közben kicsit el is szégyelltem magamat, amiért azt hitte, hogy én azt várom tőle, hogy miattam ássa bele magát az angolba.
- Segítek tanulni. Veszünk könyveket, és én is tanulom az angolt. Együtt hátha könnyebb lesz – mosolygott rám kedvesen, amitől éreztem, hogy elpirulok, pedig ez nem volt gyakori szokásom, Jinyoung mellett azonban másként reagáltam dolgokra.
- Tényleg segíteni akarsz nekem? – Olyan szintű hálát éreztem iránta, amit el sem tudott volna képzelni.
- Természetesen. – Majd elém állva odanyújtotta a jobb kezét, amit kissé félénken ráztam meg. Ez a harmadik érintésünk volt az eddigi legletisztultabb, és már alig vártam a többit. – Ezzel megígérjük, hogy segítjük egymást.
- Ígérem és köszönöm. – Kissé meg is hatódtam, és már majdnem ott tartottam, hogy elsírom magam, mikor egy gyönyörű, életvidám mosollyal jutalmazott. Ez vajon tényleg azt jelentette, hogy kedvelt engem?
- Én is ígérem és köszönöm neked. Jó éjt, Mark!
- Jó éjt, Jinyoung! – mondtam, de valamiért nem tudtam elaludni, és ahogy hallottam, ő sem. Olyan intenzív volt ez a nap, hogy csak úgy cikáztak az új információk és érzések a fejemben, bár az utóbbiak csak Jinyounghoz kapcsolódtak. De ez vajon mit jelenthetett? Talán mindez azért volt, mert ő már egy jó ideje a nagy kedvencem volt, és ezért másként viszonyultam hozzá? Valószínűleg ez lehetett mindenre a magyarázat.
- Örülök, hogy itt vagy velünk, Mark - suttogta Jinyoung hirtelen, mert valószínűleg rájött, hogy én is fenn vagyok. - És azt sem bánom, hogy velem vagy egy szobában.
   Nem mondtam semmit, mert egyszerűen képtelen voltam rá. Inkább azzal küszködtem, hogy ne sírjak ismét. Jinyoung örült nekem, és annak is, hogy az ő szobatársa lettem. Ennél jobb visszaigazolást nem is kaphattam volna, így ezután nyugodtan merültem el az álmaimban.

      (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 24. fejezet


Huszonnegyedik fejezet – Hogyan is hihettem?





J-Hope:

Egy furcsa érzéssel keltem a gyomromban, de nem tudtam, hogy miért. Aztán beugrott, hogy éjjel soká aludtam el, mert folyton egy dalon járt az agyam, amin épp dolgoztam. Nem tetszett egy-két megoldásom, viszont semmi jobb nem jutott eszembe. Mikor kimentem reggelizni és megláttam Yoongit, tudtam, hogy ő az, aki segíteni tudna. Rögtön meg is osztottam vele a problémámat, és ahogy arra számítottam, remek tanácsokkal látott el. Olyannyira belemélyedtünk a beszélgetésbe, hogy nem is gondoltam arra, Jimin számára milyen rossz lehet, hogy csak ül ott mellettünk, és nem tud semmit hozzászólni a témához. Akkor realizáltam a helyzetet, amikor hirtelen felpattant, hogy boltba megy. Nekem pedig egyre inkább az lett az érzésem, hogy az elmúlt időszakban mindhármunk számára a bolt volt a menekülő útvonalunk, ha forróvá kezdett válni a talaj. Viszont az már több, mint gyanús volt, hogy Suga kis hezitálás után a bocsánatomért esedezve, amiért otthagy, Jimin után futott. Hadart valamit arról, hogy szüksége van egy-két dologra, de én ott már sejtettem, hogy egyetlen egy dolog lehet, amiért ő így elrohant, méghozzá az, hogy négyszemközt beszéljen Jiminnel. Talán nem a dalom miatt keltem rossz érzéssel. Talán ezen a napon tett Yoongi pontot a szerelmi szálunk végére. Éreztem, hogy itt és most véget ért valami.
A többiek mind kérdezgették, jól vagyok-e, mert állították, hogy falfehér az arcom. Persze mindenkinek azt hazudtam, hogy semmi bajom, csak nem aludtam jól az éjjel, mert a dalomon agyaltam. Hisz ez félig igaz is volt. Viszont nem kellett olyan sokat várnom, hogy visszatérjenek Yoongiék. És amikor beléptek a bejárati ajtónkon, akkor már tudtam, hogy vége… Minden esélyem oda lett. Suga Jimint választotta, ahogy azt már napok óta sejtettem.
Hirtelen nem kaptam levegőt, úgy éreztem, hogy megfulladok. Amikor Jiminnie tekintete összetalálkozott az enyémmel, akkor mintha a bocsánatomért esedezett volna, nekem pedig ki kellett találnom gyorsan valamit, hogy miért rohanok el.
- Asszem, hogy elmegyek egy kicsit, öhm… - pattantam fel közben, viszont nem tudtam, hogy hirtelen, mit is hazudjak. – Táncolni. Túl rég próbálgattam egyedül. – Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna nekem, már ott sem voltam.
Rohantam a próbatermünkig. Olyan gyorsan kapkodtam a lábamat, mintha el akarna fogyni az út alólam, mert valamilyen módon el is fogyott. Az az út, amin együtt sétáltunk Yoongival az elmúlt hetekben, most a végéhez ért, mert neki fontosabb lett Jimin. Olyan egyszerű lett volna szimplán mérgesnek lennem Sugara, amiért nem várt rám, és Jiminre, aki csúnya kifejezéssel élve, elcsábította tőlem. De jól tudtam, hogy én voltam lassú. Én nem láttam be, hogy Suga a szerelmem, nem csak a legjobb barátom.
Mikor beestem a próbaterem ajtaján, azonnal összerogytam és a földön fekve elkezdtem zokogni. Ez nem volt szokásom, hosszú idő után akkor sírtam először, mikor Yoongi nagyon elhanyagolt Jimin miatt. De ez a mai sírásom azon jócskán túltett. Akkor még azt hittem, hogy csak baráti féltékenységről van szó a részemről, közben azonban megvilágosodtam a szerelmemmel kapcsolatosan.
- Bárcsak sohasem szerettem volna beléd, Yoongi! Bárcsak elég lett volna nekem a barátságod! – ordítottam az üres próbateremnek. – Bár engem választottál volna – ezt már elhaló hangon mondtam.
Bármit megadtam volna azért, hogy Jimin helyett most én lehessek otthon a legnagyobb boldogságban, tudva, hogy bármilyen nehézségek is várnak rám a jövőben, azt már Yoongival együtt élem át, mint egy pár. De tudtam, hogy nincs semmim, ami elég lenne ehhez. Volt idő, mikor Suga az én szerelmemre vágyott a legjobban, azonban ez az idő tova szállt, az ő szíve pedig Jiminé lett.
Mit is vártam? Hogy vetekedhettem volna azzal a törődéssel és évek óta tartó szerelemmel, amit Jiminnie táplált Yoongi iránt? Hogyan is hihettem el, akár egy percre is, hogy amint Suga szintén elkezd gyengébb érzelmeket táplálni Jimin után, nekem továbbra is marad esélyem? Még hogy én, mikor ott volt Jiminnie!? Már szinte szégyelltem magam a naivitásom miatt, hogy akár egy percre is elhittem a dolgot. 


Suga:

Amint hazaértünk, tudatosult bennem, hogy J-Hope ott fog benn ülni. Mikor beléptünk, az arca mindent el is árult. Sejtette, nem… tudta, hogy nem őt választottam. Hirtelen felpattant, és nagy nehezen makogott valamit arról, hogy elmegy táncolni. Lehet, hogy utána kellett volna futnom, de az ilyen helyzetekben, számomra mindig szükség volt némi magányra, hogy megemésszem a dolgokat, így hagytam, hadd menjen. Viszont készenlétben vártam az előszobában, hogy mikor jön haza, miközben a többiek videojátékoztak vagy olvastak itt-ott. Örültem, hogy Jimin is a szobájában maradt. Nem akartam, hogy azt higgye, megbántam a döntésemet és azért vagyok olyan ideges.
 Már épp azon voltam, hogy nem bírom tovább, igenis J-Hope után megyek, amikor megjött.
- Hobi! – néztem rá félve, de leintett a kezével és egyenesen a zuhanyzóba ment, anélkül, hogy rám nézett volna.
Le volt strapálva, ami a külön táncpróbái után általános dolog volt, de most a fáradtság mellett fájdalom is leolvasható volt róla. Szenvedett, miattam. Miért is gondoltam, hogy akár fél nap erejéig felhőtlenül boldog lehetek amiatt, hogy Jiminnel révbe értünk, és végre együtt lehetünk? Nem elég, hogy titkolózások és egyéb bonyodalmak álltak előttünk, de még itt volt az összetört legjobb barátom is. És J-Hope fájdalma magasan legelöl volt a Jiminnel való kapcsolatom miatti problémák listáján.
Már olyanokon gondolkodtam, hogy bárcsak lenne egy gép, amivel érzéseket veszünk el emberektől, és azzal végérvényesen kitörölnék minden gyengébb érzelmet, amit irántam táplált Hobi. Sohasem érdemeltem meg két ilyen remek ember szerelmét, J-Hope pedig még ennyire sem szolgált rá arra a fájdalomra, amit ekkor érezhetett. Rossz volt évekig ácsingózni utána, de ő nem tudta, hogy szeretem. Míg én most úgy kosaraztam ki, hogy teljesen biztos voltam az érzéseiben, sőt, én is szerelmes voltam belé.
- J-Hope! – szólítottam meg erélyesebben, mint az előbb, mikor kijött a fürdőszobából.
- Ne most, Yoongi! Fáradt vagyok.
- Legalább nézz rám! – fogtam meg a kezét, amit azonnal elkapott. Szóval most már ez lesz? Az érintésemet és a tekintetemet is kerülni fogja?
- Tessék, rád nézek! – Végre láthattam azt a gyönyörű szempárt, ami szomorúbb volt, mint valaha.
- Sajnálom! Úgy sajnálom! Én nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg - suttogta. – Csak most összetört a szívem, jobban, mint előtte bármikor. De tudom, hogy én vagyok a hibás. Lassú voltam. Viszont őszintén kívánom, hogy legyetek boldogok. – A szeme könnyek nélkül sírt, miközben a szájával mosolygott.
- Ó, Hobi! Tudom, hogy ezt kívánod, de közben bárcsak ne kellene emiatt összetörnöd!
- Ez van! – rántott egyet a vállán. – Egyébként nyugodtak lehettek, én nem fogok semmit sem elmondani a többieknek, ígérem.
- Köszönöm. – Legszívesebben olyan szorosan magamhoz öleltem volna, amennyire csak tudom, de ebben a helyzetben csak még jobban fájdítottam volna vele a szívét.
- De azért egy valamiben reménykedem – mosolyodott el ismét pár pillanat erejéig. – Hogy az álmunk nem hazudott, és egy alternatív univerzumban tényleg boldogok vagyunk.
- Biztos vagyok benne, hogy van olyan alternatív univerzum, ahol mi a világ legboldogabb párja vagyunk – jelentettem ki, miközben potyogtak a szememből a könnycseppek. Visszagondoltam, nemrég mennyire akartam azt az álmot. Mindennél jobban vágytam arra, hogy ahogy ott, úgy itt is egy boldog párként kirándulgathassunk. Most viszont ezt eldobtam a Jiminnel való jövőmért. De egyre inkább úgy éreztem, hogy az az álom nem volt véletlen, egy másik életben én is J-Hope boldogok voltunk együtt. Ebben az életben viszont az Angyalomat kellett választanom.
- Bárcsak abban az univerzumban élnék! – zárta le ezzel a témát, majd elment otthonról, hisz valószínűleg nem sok kedve volt Jiminnel egy szobában lenni.


J-Hope:

Nagy lendülettel rontottam be az ajtónkon, és mikor megláttam, hogy Yoongi a kanapén ülve várt, még gyorsabb léptekkel indultam a fürdőszoba felé.
- Hobi! – szólított meg, de én csak a kezemmel intettem neki, jelezve, hogy nem akarok beszélni. Nem volt kötelességem és kész.
Miért mindig nekem kellett a legvidámabbnak lennem? Miért mindig nekem volt a feladatom, hogy a csapat napsugara és reménye legyek? Nem lehettem csak egy napra Jung Hoseok, akinek épp összetörték a szívét? Nem lehettem most az az utcatáncos, aki egykor voltam, akinek sokkal egyszerűbb volt az élete? Csak egy röpke napra, had ne kellett volna a mostani életemet élnem! Nem akartam ekkor önmagam lenni. Nem is kifejezetten a boldogságra vágytam, már az is elég lett volna nekem, ha nem lüktetett volna a mellkasomban lévő szívem úgy, mintha kardot döftek volna belé. Suga volt a legfőbb vágyam, aki sohasem lehetett az enyém… Ezzel a ténnyel egyszerűen nem tudtam megbarátkozni.
Direkt mindig volt tartalék ruhám bekészítve a fürdőszobába, az olyan alkalmakra, mint ez, amikor egy-egy izzasztó táncpróba után azonnal a zuhanyzóba rohantam. Így szerencsére nem volt indokom, hogy bemenjek a szobámba, tehát adtam magamnak egy kis időt, míg újra találkozok Jiminnel. Sugat azonban nem tudtam ismét lerázni.
- J-Hope! – szólítottam meg most már sokkal hangosabban és határozottabban, mint az előbb.
- Ne most, Yoongi! Fáradt vagyok. – Ez igaz is volt, de sokkal inkább a szívem, nem pedig a testem volt az, ami igazán elfáradt.
- Legalább nézz rám! – fogta meg a kezemet, ami pár órája még jól esett volna, de most csak azokra a dolgokra emlékeztetett, amiket elveszítettem Jiminnel szemben.
- Tessék, rád nézek! – Végre láthattam azt a gyönyörű szempárt, ami szomorúbb volt, mint valaha.
- Sajnálom! Úgy sajnálom! Én nem akartalak megbántani.
- Nem bántottál meg – suttogtam, miközben bágyadtan magam elé meredve mosolyféleséget erőltettem arcomra. – Csak most összetört a szívem, jobban, mint előtte bármikor. De tudom, hogy én vagyok a hibás. Lassú voltam. Viszont őszintén kívánom, hogy legyetek boldogok. – Tényleg ezt kívántam, de közben azt is, hogy még ha én nem is lehettem olyan boldog, mint ők, legalább ne fájt volna ennyire a szívem.
- Ó, Hobi! Tudom, hogy ezt kívánod, de közben bárcsak ne kellene emiatt összetörnöd! – Jól ismertem Yoongit, tudtam, hogy ő is mennyire szenved a történések miatt, ezért próbáltam egy kicsit megnyugtatni.
- Ez van! – rántottam egyet a vállamon közben. – Egyébként nyugodtak lehettek, én nem fogok semmit sem elmondani a többieknek, ígérem.
- Köszönöm.
- De azért egy valamiben reménykedem – egy picit el is mosolyodtam, miközben ezt mondtam. – Hogy az álmunk nem hazudott, és egy alternatív univerzumban tényleg boldogok vagyunk – jutottak eszembe a közös kirándulásunk álomképei, amiknek a valóságában ekkor jobban reménykedtem és hittem, mint eddig bármikor.
- Biztos vagyok benne, hogy van olyan alternatív univerzum, ahol mi a világ legboldogabb párja vagyunk – mondta, miközben számos könnycsepp gördült le az arcán.
 - Bárcsak abban az univerzumban élnék! – tettem hozzá, hisz ebben a helyzetben tényleg erre vágytam a legjobban.


   Mindezek után ismét eljöttem otthonról, de hogy merre tartottam, azt nem tudtam. Mivel a pénztárcám a kabátzsebemben volt, így azzal és a mobilommal indultam útnak. Végül egy internetkávézóban kötöttem ki, ahol egy nagy adag kávét rendelve a neten kezdtem el szörfözgetni, méghozzá célirányosan. Sokat emlegették már az ügynökségben, hogy a rajongók igen nagy része szeretné, ha egyes tagok között több lenne, mint barátság, ezért teóriákat készítenek rólunk, valamint rajongói videókat és fanfictionöket. Mindezzel eddig nem törődtem, de most igenis kíváncsi voltam, hogy miket is alkothattak Yoongiról és Jiminről. Először is megtudtam, hogy a ship nevük YoonMin, így a továbbiakban így kerestem rá a dolgokra. Meglepően sok videót találtam róluk, lehet, több nap sem lett volna elég, hogy mindet végig nézzem. Egyesek úgy lettek összevágva, mintha videoklipek lennének, némelyek pedig, mintha egy filmnek az előzetesei lettek volna. De, amik a legjobban fájtak, azok a „Yoonmin is real” című videók voltak. Ezekben konkrét érintéseket, pillantásokat vágtak össze róluk, amiket egyben végig nézve szinte egyértelmű volt, hogy többet éreznek egymás iránt, mint barátság, főleg Jimin Yoongi iránt. Ami nem is volt meglepő, hisz Suganak sokáig felém húzott inkább a szíve. Hogy lehet, hogy rajongók, akik nem is ismerték őket személyesen, már rég rájöttek arra, amire mi, akik együtt éltünk velük nem? De én voltam a legrosszabb, hisz én azt se vettem észre, hogy a legjobb barátom éveken át szerelmes volt belém.


   Ekkor azonban a videóknál is felkavaróbb dolgot pillantottam meg, méghozzá Yoongit és engem kézen fogva sétálni a kávézó előtt. Azonnal ki is rohantam, de mire kiléptem az ajtón, addigra már hűlt helyünk se volt. Így visszasietve a kávézóba, kifizettem a kávémat, mielőtt azt hitték volna, hogy fizetés nélkül akarok elmenni, majd hazaindultam.
Útközben pedig most már nem Sugán és Jiminen járt az agyam, hanem azon, hogy talán tényleg igazam volt, és igenis létezik egy alternatív Yoongi és J-Hope, akik egy pár. De, ha tényleg rá tudtam venni magam, hogy higgyek az alternatív univerzumokban, akkor sem értettem, hogyan is láthattam őket, és az alternatív énemnek a táncelőadásából miért kaptam ízelítőt már kétszer is korábban, és hát persze ott volt a Yoongis közös álmom is. De, ami a legrosszabb volt, hogy ezekről senkinek sem beszélhettem. Elhatároztuk nemrég Sugaval, hogyha újból ilyen furcsaságba futunk bele, akkor azt azonnal megbeszéljük a többiekkel, de most épp nem voltunk abban a helyzetben, hogy ilyesmikről beszélgessünk, így még egy darabig meg kellett magamnak tartanom, hogy mit láttam. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2017. szeptember 19., kedd

Tört angol - MarkJin fanficiton - 7. fejezet



Hetedik fejezet – Te is érezted?




    Jinyoung:

Ugyan baljóslatúan indult a reggelünk, a végére igen jókedvűre sikeredett a napunk. Bár azért JaeBumot hiányoltam. Eredetileg úgy volt, hogy utánunk jön, de végül Youngjaeval találtak ki valamilyen fontos programot. Persze nem voltam féltékeny, hisz tudtam, milyen az, ha két legjobb barátja van az embernek, olykor én is megrogytam ennek a súlya alatt, mikor egyes időszakokban JaeBumnak és Jacksonnak is ugyanúgy szükségük volt rám. Akkor úgy éreztem, hogy kettő se lenne elég belőlem. Bezzeg most, mikor Jackson folyton Markkal beszélgetett, és ha kellett fordította azt, amit Yugyeom és BamBam mondani akartak neki, én pedig mögöttük kullogtam, és szükségem lett volna a másik legjobb barátomra, ő pont ezen a napon nem ért rám. Természetesen nem voltam mérges JaeBumra, hisz nem direkt csinálta, de valahogy érzéke volt ahhoz, hogy pont akkor nem ért rám, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. A kedvenc könyveimet is feláldoztam volna azért, hogy ne egyedül kelljen sereghajtóként sétálnom, ami nagy szó volt. 


Bár végül is élveztem én ezt a napot. Nagyon jó volt látni, hogy Jackson milyen jó vezető. Markkal nagyon kedves volt, és legalább négyszer jött oda hozzám és húzott előre, hogy ne maradjak úgy le, menjek elől velük. Jacksonban nem csalódtam még soha, ahogy ezen a napon sem. De bárcsak jobban beszéltem volna angolul! Már ott tartottam, hogy ellógok venni magamnak egy angol-koreai szótárt és egy nyelvtankönyvet mellé, mert utáltam, hogy ilyen tehetetlen voltam ebben a helyzetben.
Egy dologra vágytam jobban JaeBum társaságánál, az pedig a plusz idő volt. Idő kellett arra, hogy Mark jobban megtanuljon koreaiul, én pedig angolul, hogy mindig megértsük egymást legalább az egyik nyelven. Idő kellett, hogy megszokjam, hogy van egy szobatársam, akire előtte nagyon nem vágytam, most mégsem tudtam szobát cserélni egyik barátommal sem azért, hogy egyedül maradjak.
A folyamatos idegességemet azonban valami háttérbe szorította. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Mark boldogan néz körbe. Az a felszabadult mosoly, ami az arcán volt, nekem ott többet jelentett minden angol vagy koreai szónál. Ahogy a reggeli félénk és utána a kisírt tekintete, most ez is többet elárult arról, hogyan érzi magát, mint amit Jackson le tudott volna fordítani.

Késő délután volt mire hazaértünk, és bár ebédeltünk, mégis mind nagyon éhesek voltunk már. Ekkor valamelyest megbocsájtottam JaeBum cserbenhagyását, hisz mire hazaértünk, addigra sütött nekünk pizzát. Mind nagyon hálásak voltunk neki ilyen helyzetekben. Bár az elején volt némi bűntudatunk, amiért állandóan ő főzött ránk, idővel ez alábbhagyott. JaeBum imádott a konyhában sütni-főzni, sok dalt itt is írt, mert ez ihlette meg a legjobban. Ezzel nem tudtam azonosulni. Nem értettem soha, hogy például fél kiló liszt, amit vízzel és tojással összekever, miként lehet az ihletforrása. De azért is imádtam a csapatunkat, mert mindenki egyedi volt a saját módján, ahogy Mark is. Talán ezért is akartam volna felgyorsítani az időt, hogy minél jobban megismerhessem. Az angyali arcából és minden mozdulatából sütött, hogy egy különleges srác, én pedig türelmetlenül vártam, hogy minél több mindent megtudjak róla.

Mark:

Bár nagyon jól éreztem magam, egy idő után egyre inkább szédültem az éhségtől, hisz az a kis rántotta is kijött belőlem, amit korábban magamba nyomtam. De szerencsére a többiek is elég hamar megéheztek, így a városnéző túrát megszakítottuk egy kiadós ebéddel. Ugyan meg nem tudtam volna mondani, hogy mit ettem, valamilyen helyi specialitást, de nagyon finom volt. Az, ahogy az üres, zaklatott gyomromat megtöltötte a meleg étel, csak fokozta az amúgy is javuló kedvemet, ahogy az is, hogy az előző napi ellenségessége Jinyoungnak, mintha kezdett volna köddé válni. Sokszor kaptam azon, hogy félénken engem néz, mint aki attól fél, hogy hirtelen elájulok. De ezt nem is csodáltam azok után, milyen állapotban látott reggel. Hogy tudtára adjam, már sokkal jobban vagyok, mindig kedvesen rámosolyogtam, még ha csak egy-egy pillanat erejéig is.
A túra további része mindezek után még kellemesebben telt, már nem voltak zavaró tényezők, kivéve persze a nyelvi korlátokat, de mivel Jackson lelkesen beszélgetett velem, és ha kellett fordított is, így aztán emiatt sem panaszkodhattam. Akkor lettem volna szorult helyzetben, ha ő nincs ott. Jackson volt a mankóm, de tudtam, hogy nemsokára egyedül kell járnom.

Visszaérve újdonsült otthonomba, már nem volt olyan idegen és furcsa a közeg. Ahhoz tudtam volna hasonlítani, mikor családi nyaralásokon egyre jobban kezdtük megszokni az adott szállást, és pont mire teljesen a saját közegünknek éreztük, már mennünk is kellett haza. De itt most nem volt hazaút opció, úgyhogy örültem, amiért JaeBum még inkább otthonossá tette a légkört. Ahogy belépve megcsapta az orromat a frissen sült pizza illata, de javu fogott el, mivel édesanyám is sokszor fogadott hasonló kedvességgel. Bár korábban jóllaktam, a sok séta után mégis megéheztem. És amúgy is, ha fogamra való volt, akkor az átlagosnál sokkal többet is képes voltam enni, aminek láthatólag JaeBum nagyon örült.
- Jól sikerült? – kérdezte angolul mosolyogva.
- Igen, finom – feleltem, ő pedig nem is faggatózott tovább, hisz a jó étvágyú falatozásom úgy hiszem, bizonyította, hogy nem hazudtam.
- Mark, nem baj, ha én kezdem a zuhanyzást? – kérdezte Jackson pár perccel később, miután a többiekkel már koreaiul megbeszélte a dolgot.
- Nem, menj csak! – feleltem.
- Köszi. Fárasztó nap volt, én pedig végigbeszéltem, úgyhogy minél előbb elteszem magam holnapra. – Majd egy mély ásítás kíséretében nagyot nyújtózott.
- Sajnálom, amiért fáradtságot okozok – tért vissza a bűntudatom egy pillanat alatt.
- Jaj, dehogyis okozol fáradtságot! – rázta a fejét erőteljesen. – Hidd el, külön élvezem, amiért ennyit beszélhetek, és azt is, hogy valamiben mindőjüknél jobb vagyok.
- Hé! – kapta fel a fejét Jinyoung, aki valószínűleg a mondat végét megértette, Jackson pedig koreaiul mentegetőzött, majd tényleg elment zuhanyozni.
Én akárcsak reggel, nem mertem engedély nélkül felállni az asztaltól. Nem mondom, hogy kérvényt vártam arról, hogy megmozdulhatok, de amíg a többiek ott maradtak, addig én is lelkesen ültem ott, ejtőzve kicsit. De mikor JaeBum elkezdett pakolni, úgy éreztem, tennem kell valamit, főleg, hogy ő főzött ránk.
- Hadd segítsek! – mondtam koreaiul. – Én szeret mosogatás – tettem hozzá, bár sejtettem, hogy nem volt épp pontos a nyelvtanom, de így is megértette, és tárt karjaival jelezte, hogy enyém a terep.
Indultam is, hogy összeszedjem a tányérokat, amikor Jinyoung szó nélkül megcsinálta helyettem.
- Kérlek, én! – szinte suttogás volt, ami kijött a torkomon koreaiul. Egyszerűen az ő közelében annyi bátorságom sem volt, mint a többieknél.
- Segítek – fellelte az anyanyelvemen.
- Köszönöm – néztem rá hálásan, ezután pedig együtt mentünk a mosogatóhoz.


   Én mosogattam, ő pedig törölgetett és pakolt, ami közben fél szemmel figyeltem, mit hova tesz, ha esetleg legközelebb a pakolás is rám maradna. Gyorsan letudtuk a mosogatást, és a legnagyobb békességben mehettünk is volna tovább a dolgunkra, azonban amikor az utolsó tányérért nyúlt, épp máshova nézett, így nem azt, hanem a kezemet ragadta meg. Bár reggel is megérintett, és már az is jól esett, ez a gyors, véletlen érintés valahogy más volt. Hirtelen, mintha felvillanyozódott volna a testem, amit soha, senki érintésénél nem tapasztaltam még. És lehet, hogy csak beképzeltem a dolgot, de mintha neki is többet jelentett volna ez egy szimpla érintkezésnél. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, az arckifejezésével, mintha azt kérdezte volna: „Te is érezted?” És igen, nagyon is éreztem.

    (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)