2024. január 7., vasárnap

Visszatekintés: 12 éves lett a blog!


  
    
Kedves Olvasóim!

   Nagyon szégyellem, hogy már 6 éve nem írtam szülinapi posztot, pedig a magam csendességében minden december 31-én boldogan gondolok arra, mennyire jó döntés volt a 2011-es év utolsó napján elindítani a Vámpírtáncot. Bár helyzetjelentéseket olykor-olykor írtam Nektek, mégis érdekes, hogy pont a két leginaktívabb évem után jutottam el ide, hogy visszatekintsék bővebben az elmúlt 12 évre…
    Nagyon hosszú utat jártam be mint blogger az évek során. Egy lelkes amatőrként kezdtem, akinek az írásai minőségéhez képest viszonylag sok olvasója volt, és közöttük akadtak olyan állandó visszatérők, akik még rendszeresen kommenteltek is, és közöttük is, akik örömmel fogadták, hogy én viszonozom ezt nekik. Ambivalens érzéseim vannak ezen időszakkal kapcsolatban. Pironkodva gondolok vissza arra, milyen kezdetleges regényekkel próbálkoztam kiadóknál, hátha valaki lát bennük fantáziát és publikálja őket. Ma már tudom, hogy valószínűleg jót nevettek magukban rajtuk, ha egyáltalán megnyitotta őket valaki. Mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek kezdenie kell valahol. Én nem születtem zseninek, aki már tizenévesen remek alkotásokat osztott meg. Azzal sem ámítok senkit, hogy a legszorgalmasabb kezdők egyike voltam, hiszen tizenkét éven át (8 és 20 éves korom között) szerves része volt a tánc a mindennapjaimnak, az állandó próbák, fellépések és versenyek pedig elvonták a figyelmemet az írástechnikám fejlesztésétől. Ez akkor változott meg, amikor kihagytam egy évet a középiskola és az egyetem között, és több időt, energiát fektettem abba, hogy fejlődjek. Már nem éreztem se tehernek, se bántásnak azt, ha valaki felhívta a figyelmemet arra, mikben kéne javulnom, hanem végtelenül hálás voltam, és próbáltam a kritikák alapján fejlődni, és szerencsére sikerült is. Ám az igazi fejlődési folyamatom, és az, hogy rendszeresen írtam, csak akkor indult el, amikor elkezdtem k-pop fanficeket ontani magamból. Az első ilyen történetem ajándékba készült a legjobb barátnőmnek, de aztán elkezdtem különböző ilyen témájú facebook zárt csoportokban megosztani, majd több bandát megismerni, és egyre több hasonló írásba fogtam bele. Életem legnehezebb időszakaiban a történeteim voltak a mentsváraim, nélkülük nem tudom, hogyan bírtam volna ki azokat a veszteségeket, csalódásokat, nehézségeket, amiket átéltem. Néha úgy éreztem, csak akkor kapok levegőt, amikor írok, mikor kiadom magamból mindazt, ami bennem van, még ha nem is közvetlenül úgy, ahogy én átéltem őket, hanem átültetve a kitalált karaktereim életébe. Ahogy szépen fokozatosan eljutottam oda, hogy úgy éreztem, már mindent kiírtam magamból, ami bennem volt, egyre kevesebb történetem lett, de mindent befejeztem, amibe belekezdtem, még amikkel meg is gyűlt a bajom. Annyi és annyiféle írásom van itt, és mikor egyet-egyet újraolvasok, mintha visszarepülnék abba az időszakba, amikor megalkottam őket. Az életem különböző szakaszainak a lenyomatai ezek a történetek, ezért sem tudom letörölni vagy teljesen újraírni őket (még ha némelyik kivitelezésével nem vagyok kibékülve).
    A blogomat az inaktivitásom ellenére nem tervezem törölni, hiszen a fentebb leírtak miatt elmondhatatlanul fontos számomra, és szinte mindennap megnézem, hogy az elmúlt 24 órában milyen posztjaim lettek megnyitva. Szörnyen boldoggá tesz, hogy rendszeresen azt látom, hogy a régi történeteimnek még ma is vannak olvasói. Az ide feltöltött fanficjeim döntőtöbbségét a 2010-es években írtam, mégis a 2020-as években is rendre rájuk találnak újabb és újabb olvasók, és lehet, régiek is visszatérnek ismét elolvasni őket. Ezért is gondolom azt, hogy érdemes életben tartanom a blogomat, mert bár már nem igazán osztogatom meg sehol az itteni posztjaimat, mégis idetaláltok (visszataláltok) hozzájuk és így hozzám is. Annak idején, mikor megírtam ezeket a történeteket, olykor szomorú voltam, mikor egy-egy írásomnak nem lett annyi olvasója, mint amennyiben reménykedtem, vagy nem kaptam (sok) kommentet hozzájuk. Az idő azonban engem igazolt, hogy érdemes volt megosztanom veletek őket. Igaz, a véleményeiteket még mindig rendre magatokban tartjátok, így nem sok kommentet kapok hozzájuk, de a megnyitások száma is nagyon sokat jelent nekem. Végtére is, az ember nem olvas végig egy 10, 20, vagy 30 fejezetnél is hosszabb történetet, ha nem tetszik neki (én legalább is nem tenném). Arra is büszke vagyok, hogy pár száz híján elérte az oldal a 250ezer megnyitást. Egykor a 100ezer is elérhetetlen álomnak tűnt, most pedig már két és félszer ennyinél tart ez a szám, úgyis, hogy egy ideje alig posztolok valamit ide… Idén azért egy árva fanficet megosztottam, még ha csak one shot is lett, és bár nem kaptam ahhoz sem kommentet, számomra fontos kis írás, hiszen személyes tapasztalataimat osztottam meg ebben is.
    Arról is szeretnék pár szót ejteni, hogy még ha nem is ide, de igencsak sokat írók: a hivatalos publikálásaim (szaktanulmány, recenzió stb.) szépen növekednek. Már hat megjelent és négy folyamatban lévő publikálásom van, és ebből kettő angol nyelvű. Úgyhogy szépen alakulgat a szakmai teljesítményem. Ráadásul, amikor megdicsér egy professzor, adjunktust, szerkesztő, vagy hallgatótárs, hogy milyen szépen, gördülékenyen, olvasmányosan fogalmazok, akkor bennem van az, hogy ez nagyon sokban köszönhető azoknak a történeteknek, melyeket itt osztottam meg. Általuk tanultam meg az írás csínját-bínját. Persze, teljesen más szakcikkeket írni, mint novellákat, regényeket, fanficeket, de akkor is, az utóbbiak nélkül az előbbiekben nem tudnék most úgy teljesíteni, ahogy. A fogalmazási készség egy fejleszthető dolog, és én a blogom által fejlesztettem a legtöbbet a sajátomon.
    Nem tudom azt ígérni, hogy mostanában írni fogok bármit is ide, de azt se jelenteném ki, hogy semmiképp sem fogok. Ha úgy hozza az ihlet, akkor lesznek új írásaim, ha nem, akkor is itt maradnak a régiek, amiket olykor-olykor újraolvasok és nagyobb módosítás nélkül csiszolgatok.
    Remélem, még sok-sok évig itt lesz a Vámpírtánc, és ezután is lesznek újabb olvasói, és hogy minél több régi követőm látogat vissza a történeteimhez.

Köszönök Nektek mindent!

Mese

2023. március 17., péntek

Egy múló pillanat töredéke - „Pokolba a jó pasikkal!” fanfiction

(A történet a regény cselekménye előtt játszódik.)

Gergő:

Épp nagypapámtól tartottam kifelé. Nemrég kaptam a hívást, hogy kitisztult az elméje, és szeretne velem beszélni. Természetesen a délutáni csúcsforgalom alatt történt mindez, így fél órámba telt odaérni, így már csak tíz percem jutott Vele lenni – nemcsak a testével, hanem a lelkével és az elméjével is. Az a tíz perc viszont csodás volt, aztán egy múló pillanat töredéke elég volt ahhoz, hogy a boldogság helyét a lehető legnagyobb fájdalom vegye át a szívemben. Az a legrosszabb az Alzheimer-kórban, és ezekben a múló percekben, amikor a betegek ismét önmaguk, hogy sohasem lehet tudni, mikor érnek véget, és hogy melyik lesz az utolsó. Ahogy ezen a találkán is ismét eltűnt a nagypapám, én szokásomhoz híven megpusziltam a homlokát, majd a könnyeimet visszatartva elbúcsúztam tőle, és reméltem, hogy ez nem a végső búcsúnk volt. Rettegtem, hogy mi lesz akkor, ha már tényleg csak a teste marad számomra. Kevés kegyetlenebb dolgot tudtam elképzelni a sorstól, minthogy végig kellett néznie valakinek, ahogy a szerettéből a lélek, a virtus és minden emlék, mely azzá tette, aki volt, fokozatosan kiveszett. A szüleim halála után az volt életem legszörnyűbb napja, amikor be kellett látnom, hogy azt a férfit, aki magához vett, miután árva lettem, és szeretetben, önelfogadást tanítva nevelt, be kellett adnom egy otthonba. Ez volt mindkettőnk számára a leghumánosabb döntés, mégis úgy éreztem, hogy elbuktam: nem voltam képes visszaadni neki azt, amit tőle kaptam. Pedig megérdemelte volna, sőt annál jóval többet is. Biztos voltam benne, hogy az ebből fakadó bűntudatommal életem végéig együtt kell majd élnem. Elmehettem akár a világ túlvégére is, de a lelkiismeretem mindenhol velem maradt volna.
   Elhagyva az otthont, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Egy ideje egyedülálló voltam, így a párom védőölelésében sem lelhettem már menedékre. Aztán eszembe jutott, hogy elígérkeztem a legjobb barátomékhoz vacsorára. A gyomrom el is kezdett korogni, ahogy Hunor isteni főztjére gondoltam. Bárcsak nekem is lett volna egy hozzá hasonló öcsém, vagy egy olyan bátyám, mint Koppány! Ha nem is szánt nekem a sors testvéreket, és a szüleimet is idő előtt ragadta el tőlem, legalább Hunort, Koppányt és az édesanyjukat megkaptam pótcsaládként. Ez is több volt, mint a semmi. Sőt, olykor úgy éreztem, több is volt, mint amit megérdemeltem. Főleg azóta, hogy elkezdtem vonzódni Hunorhoz. Eleinte csak imponált, hogy látványosan odáig volt értem, de aztán eljött egy pont, amikor már nem voltam benne biztos, melyikünk is rajongott jobban a másikért. Egyre gyakrabban akartam vele beszélgetni; egyre többet enni az isteni étkeiből; minél hosszabban csodálni a smaragdokat megszégyenítő szemét, és csak egyszerűen a közelében lenni. Talán az vonzott benne a legjobban, hogy nem is sejtette, mennyire csodálatraméltó tudott lenni más szemében. Mert az enyémben igenis az volt.
    Ekkor is, mintha megérezte volna, mire volt a legnagyobb szükségem, hiszen a kedvenceimet, lasagnát és amerikai sajttortát készített. Míg Koppány jóízűen falatozott, addig Hunor szokásához híven némi vitába keveredett az édesanyjukkal a jövőjét illetőleg, én pedig megfeledkezve magamról, áhítattal bámultam őt. Közben arról ábrándoztam, hogy a párjaként ülök ugyanennél az asztalnál, ugyanezekkel az emberekkel. Ez aztán tényleg túl sok lett volna a jóból, mégis egy múló pillanat töredékére elképzeltem, hogy azok és úgy szerettek, ahogy arra a leginkább vágytam. Ezen mámoros állapotomból az szakított ki, hogy Koppány gyilkos tekintettel nézett rám: mintha egy vadorzó lettem volna, aki az öccsét nézte ki magának legújabb prédaként. Akkor ott tudatosult bennem: én sohasem lehettem Hunor párja. Mert akkor még azt is elveszíthettem volna, amim éppen volt. Azzal a köztes megoldással kellett beérnem, hogy tiszteletbeli tagja voltam ennek a családnak, de végérvényesen nem köthettem magam hozzájuk.
    De akkor kihez köthettem? Nagyapához, akitől lehet, pont ezen a napon búcsúztam el végérvényesen? Egy olyan országhoz, ahol kevesebbet értem, mert a saját nememhez vonzódtam? Egy munkához, mely jól fizetett, csakhogy nem volt senkim, akivel megoszthattam a javaimat?
   Ekkor ismét eljutottam oda, ahova már jó párszor az utóbbi egy évben: számomra Magyarországon nem sok babér termett. 

UI.: IDE kattintva elolvashatjátok, hogy nagyjából hat és fél évvel ezelőtt milyen könyvajánlót írtam Rácz-Stefán Tibor első két regényéről.