Piton és a lány 3. rész - 6. fejezet

Harmadik rész
    6. fejezet

 Egy mély levegővétel után bele is fogott Perselus.
    - Édesanyám nem volt igazán kedvelt a férfiak körében. Egy valamihez azonban nagyon jól értett, a bájitalfőzéshez. Miután kijárta a Roxfortot, a saját bájitalait árulta a Zsebpiszokközben, ezzel párhuzamosan volt egy mugliknak szánt boltja is a Fonó soron. Sok vásárlója volt mindkét helyen, ezért nem voltak anyagi gondjai.
    A szabadidejét a helyi kocsmában töltötte italozgatással. Itt ismerkedett meg édesapámmal, aki eléggé nagyhangú és erőszakos férfi volt, anyám mégis beleszeretett. De nem tudta felkelteni az érdeklődését, ezért bűbájhoz folyamodott. Apa – mint azt Te is tudod – mugli volt, így nem sejtett semmit sem.
    Nemsokára megszülettem én, és sajnos nem volt részem sok örömben gyermekként. A szüleim állandóan veszekedtek. Csak akkor volt egy kis nyugtom – ha lehetett azt egyáltalán annak nevezni –, amikor anyám megbűvölte apámat. De egy idő után ebbe is belefáradt, és inkább az egyszerűbbik megoldást választotta, az ivást. Szerintem többször láttam részegnek, mint józannak. Viszont, amikor nem ivott, akkor nagyon sokat foglalkozott velem. Rengeteg sötét varázslatot tanultam tőle, és a bájital főzés világába is ő vezetett be, ami tényleg igazi örömöt okozott. - Tartott pár másodperc szünetet.
    - Mivel egyikük sem dolgozott igazán, ezért alig volt pénzünk. Én mindig ütött-kopott, túlméretezett ruhákban jártam, ami őket sohasem érdekelte, de engem igen, és még inkább az iskolatársaimat. Senki sem akart a külsőm miatt barátkozni velem – komorult el az arca, és ekkor értette csak meg igazán Alice, hogy mennyire rossz gyerekkora volt Perselusnak.
    - Ezért gyűlöltem meg igazán a muglikat, a sárvérűekkel együtt, és mert persze anyám sem mondott semmi jót róluk, csak állandóan szidta őket. Úgy gondolta, hogy a varázslók, azon belül is az aranyvérűek, mindig is feljebb fognak állni a mugliknál, és hogy a sárvérűek nem is igazán varázslók.  Ez eléggé képmutató volt a részéről, hisz mugli férje volt, aki ráadásul csak azért volt vele, mert ő megbűvölte, valamint én magam is csak félvér vagyok. De ebbe akkor még nem gondoltam így bele. Túl kicsi és befolyásolható voltam, és mivel csak ő volt nekem, így elhittem minden szavát. Abban pedig mai napig nem vagyok biztos, vajon direkt akart fájdalmat okozni nekem azzal, hogy közvetve számtalan alkalommal kijelentette, hogy a származásom miatt – amit ismétlem, neki köszönhettem – kevesebbet érek nála.
    Egyetlen ember volt, akit szimpatikusnak találtam a környékünkről, és az Lily volt. Ő még akkor nem tudta, hogy boszorkány, hisz a szülei muglik voltak, de vele kapcsoltban ez sem érdekelt. Sokáig leskelődtem utána, míg az egyik nap bátorságot vettem magamon, odaálltam elé, és elmondtam, hogy ő boszorkány, én pedig varázsló vagyok. Idővel össze is barátkoztunk. A vele töltött pillanatok voltak a gyermekkorom legszebb részei.

 Majd tizenegy évesen mindketten megkaptuk a levelünket a Roxfortból. A vonaton meg is kerestem, és mellé ültem. Volt még három fiú rajta kívül a fülkében, de ők nem igazán érdekeltek. Elmondtam Lily-nek, hogy remélem, mindketten a Mardekárba kerülünk, hisz az őseim mind odajártak. De ez a kijelentésem nem igazán tetszett James Potter-nek, aki az egyike volt a három fiúnak, és véleményének hangot is adott. Attól a perctől kezdve gyűlöltem őt.
    Végül én a Mardekárba, míg Lily a Griffendélbe került. Lucius Malfoy volt nálunk akkoriban a prefektus, és úgymond volt egy „bandája”, amihez jómagam is csatlakoztam. Jól éreztem magam köztünk, mivel ők is hasonló gondolkodásúak voltak, mint az akkori énem. Talán némi tekintélyem is volt, mivel édesanyámnak hála több rontást és átkot ismertem, mint a legtöbb roxfortos diák – beleértve az idősebb korosztályt is. James Potter és Sirius Black azonban sportot űztek abból, hogy keresztbe tegyenek nekem, és bevallom, legtöbbször én húztam a rövidebbet, ami nem volt meglepő, hisz végül mindig egyedül maradtam ellenük. De azért így is sikerült többször is a gyengélkedőre jutatnom őket, amit rendre személyes sikerként könyveltem el.
    Lilyvel szerencsére továbbra is jóban voltam, habár nem kevés vitánk volt a barátaim miatt. Gondolom, nem lepődsz meg azon, ha azt mondom, hogy a Bájitaltan órák voltak a kedvenceink, hisz mi voltunk magasan a legjobbak az évfolyamunkon, ami miatt még jobban kedveltem őt. – Erre Alice csak mosolyogva rázta a fejét. Furcsa volt elképzelnie a pótapját a saját cipőjében: a kelleténél magányosabb roxforti diákként, aki alig várta a Bájitaltan órákat.
    - Az iskolán kívül azonban borzalmas dolgok zajlottak.  A Sötét Nagyúr megkeserítette mindenkinek az életét, akinek csak tudta. Sok iskolatársam is kapott feladatot tőle, amiben én szégyellem, de segédkeztem. – Nem tudott a lány szemébe nézni, miközben ezt mondta.
    - Ezekről a dolgokról természetesen Lily-nek semmit sem mondtam, sőt, ha érdeklődött felőlük, akkor egyszerűen hazudtam neki.
    James Potter pedig elkezdett udvarolni a szerelmemnek, amiért én rettentő mód féltékeny lettem, annak ellenére, hogy Lily egy jó ideig arrogánsnak és semmirekellőnek tartotta. Idővel pedig kifigyeltem, hogy Potter egyik barátja, Remus Lupin minden hónapban eltűnt egy-két napra. A barátai azt mondták azért, mert beteg, de nekem nagyon gyanús volt ez a rendszeresség. Ötödéves voltam, amikor elkezdtem követni Lupint és Madam Pomfreyt a fúriafűzhöz, de ezt már meséltem neked, nem igaz? - jutott eszébe.
    - Attól még szívesen meghallgatom még egyszer, hisz így lesz teljes a történet - felelte Alice, aki szinte itta Piton szavait.
    - Rendben – egyezett bele. – Ők eltűntek egy alagútban, ami a fa gyökerénél található, de én nem tudtam utánuk menni, mivel annyira csapkodott az ágával a fűz. Egy hónap múlva azonban kihallgattam Sirius Blacket, amint azt mondja Peter Petigrew-nek, a kis talpnyalójuknak, hogy meg kell egy ággal érinteni a fa dudorát, hogy az lenyugodjon. Több se kellett nekem, ki is próbáltam a következő alkalommal, de azt csak utólag tudtam meg, hogy Black észrevette, hogy hallgatózom, és direkt mondta ezt el.

Az alagút a Szellemszálláshoz vezetett, és ott megtaláltam Lupint, aki már nem igazán volt önmaga. Mint azt te is jól tudod, ő egy vérfarkas. - Alice válaszként bólintott, hisz valamennyi roxfortos diák értesült arról, még amikor ő elsős volt, hogy az általa nagyon kedvelt Sötétvarázslatok kivédése tanár egy vérfarkas.
    - Black direkt szerette volna, hogy találkozzak vele, hogy megöljön engem. Kedves, igaz? - Olyan mérhetetlen gyűlölet jelent meg a szemében, amilyet még a pótlánya sohasem látott. - Én bármennyire is megvetettem őket, gyilkosság még véletlenül sem jutott volna soha eszembe. De Sirius Black semmiben sem hasonlít hozzám – erre minden találkozásunkkor rá kell, hogy jöjjek. Bármilyen rossz ember vagyok én magam is, sohasem volt egy hozzá hasonló mocskos féreg! - szinte köpte az utolsó két szót.
    - Nem vagy rossz ember, apa! – ragadta meg Ali a kezét, Perselus azonban tovább folytatta, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait.
    - Még most is, hogy meghalt, ugyanúgy gyűlölöm, mint azon az estén. És ami még rosszabbá tette a dolgot, hogy James Potter volt az, aki megmentett. De ő sem miattam tette. Nem bizony! Csakis azért, hogy magukat védje. És mindezek után még ő lett a „Nagy Hős”, aki védelmet nyújtott számomra. – A hangja hirtelen átváltott szarkasztikussá, majd olyan kedvessé, amennyire az egy éles váltással lehetséges volt. – Az tett talán még különlegesebbé minket Lily-vel, hogy ugyanúgy őzsuta volt a patrónusunk. Ő azt gondolta, hogy azért, mert hasonló dologra gondoltunk, amikor megidéztük, de én jól tudtam, hogy ez nem lehetséges, hisz én mindig is rá gondoltam. De ezt végül sohasem mondtam el neki – hajtotta le a fejét. – Ezt elmondhatatlanul sajnálom. Be kellett volna vallanom neki, hogy mennyire szeretem, és hogy ő a legfontosabb személy számomra. De nem tettem, és ez a lehetőség sohasem fog már visszatérni. – Melankólia, megbánás, önsanyargatás – ezek mind ott voltak Piton tekintetében, arckifejezésében és hangjában. Kiváló példát statuálva Alice-nek, hogy az életünk végéhez közeledve, mikor el kell számolnunk magunkkal, sok eséllyel nem azok a hibáink fognak a legjobban fájni, amik a cselekvéseinkből származtak, hanem azok, amik a meg nem tett dolgainkból.
    - Szerelmi vallomás helyett összevesztem vele, és kicsúszott a számon… - Ekkor már sírt, ráadásul annyira keservesen, ami Alice-t teljesen váratlanul érte. Olyan mélységeit ismerhette meg aznap Perselus-nak, amikről nem tudott korábban, bár valahol érezte, hogy megvannak benne.
     - A legnagyobb sértés, amit valaha mondhattam neki – folytatta Piton. - Sárvérűnek neveztem életem szerelmét. Bárhogy könyörögtem neki, sohasem bocsájt meg nekem. Soha többé nem lett már igazi a kapcsolatunk, és úgy éreztem, hogy már csak azért is Potterrel szűrte össze a levet, hogy ezzel is bántson engem. De azt persze nem tudta, hogy a barátja és Black rosszabbul bántak velem, mint előtte valaha, hisz ha Lily is ott volt, akkor mindig a legjobb formájukat hozták. Akkor eltűnt szinte az összes fény az életemből, és amik maradtak számomra, azok csak a közös emlékek voltak a legjobb barátommal, aki egyben életem szerelme volt, aki még ma is az, és mindig is ő lesz. – Alice, ekkor megragadta Perselus kezét. Ő maga sem tudta könnycseppek nélkül végighallgatni, ahogy az életéről mesélt neki. Olyan fájdalmakat élt át a pótapja, amiket ő tizenöt éves fejjel el sem tudott képzelni. Bár az édesapja meghalt, de mindig is szerette őt, akár csak az édesanyja, és együtt remek gyermekkort biztosítottak számára. Bár Luna előtt nem volt a Roxfortban egy barátja sem, mégsem érezte ezt a fajta egyedüllétet, és mások általi utálatot. A szerelemről pedig fogalma sem volt. Azt hallva, hogy a pótapja tizenegy éves kora óta ugyanazt a nőt szerette, teljesen új magaslatokba emelte a szemében a férfit. Az sem érdekelte, hogy már kicsiként segített Voldemortnak, hiszen mindig is igaz szíve volt, csak nehéz volt megtalálnia a saját útját. Ezért pedig a szüleit tartotta felelősnek Alice.
    - Akkor értelmetlennek éreztem az életem, és miután sikeresen letettem a Ravasz vizsgámat, csatlakoztam a Sötét nagyúr seregéhez – folytatta lesütött szemmel Piton. - Valahova szerettem volna tartozni, és úgy éreztem, nincs más lehetőségem, hisz mindannyian, akiket valamelyest a barátaimnak nevezhettem, hozzá voltak hűek, így én is hűséget fogadtam neki.
    Attól fogva én voltam Lucius jobb keze. Főként bájitalfőzés és kémkedés volt a feladatom. És tényleg úgy is tekintettem mindenre, amit csináltam, mint egy feladatra. Nem törődtem vele, hogy hányan is haltak meg miattam, és most már bele sem merek gondolni. Akkoriban inkább Lilyn és az újdonsült férjén járt az eszem. Ők a másik oldalon harcoltak. Nem egyszer magával a Nagyúrral is összecsaptak, és én mindig megtettem az összes tőlem telhetőt, hogy ezeket a találkákat túléljék, de természetesen erről senki sem tudott.
    - Ezt hogy sikerült elérned? - kíváncsiskodott a lány, amin Piton kicsit elmosolyodott.
    - Nagy mestere vagyok a néma, észrevétlen varázslatoknak. Például egyik alkalommal a Nagyúr nem igazán értette, miért érzi úgy, mintha konfúziós átkot szórtak volna rá. Én rögtön arra fogtam, hogy Potter sokkal ravaszabb, mint azt bárki is hinné. Pedig én voltam ravaszabb a vártnál.
    Májusban pedig kihallgattam azt a jóslatot, amit az akkor még ismeretlen Trelawney jósnő mondott el Albus Dumbledor-nak. Ő kereste fel Albus-t, akivel a Szárnyas vadkanban találkoztak. A Jóslat arról szólt, hogy július végén születik meg az a gyermek, aki legyőzheti Tudjukkit. A kocsma tulajdonosa azonban észrevett engem, ezért nem hallottam a jóslat végét. Amint kidobott onnan, az első utam a Nagyúrhoz vezetett, aki rögtön kinyomozta kinek a gyermekéről volt szó. El is határozta, hogy az egész Potter családot megöli.
    Én könyörögtem neki, hogy legalább Lily-t hagyja életben. Ő pedig a szavát is adta, hogy nem esik majd bántódása, de jól tudtam, hogy az ő szava a semmivel egyenlő, ezért úgy döntöttem, hogy feladom az eddigi életemet, és elmentem ahhoz az egyetlen emberhez, akiről tudtam, hogy képes lehet megvédeni őket.
    - Dumbledore-hoz – jött rá magától Alice.
   - Igen - bólogatott Perselus. – Attól fogva átálltam a másik oldalra. Kémkedtem Albus-nak, és megtudtam, hogy Potter-ék egyik legjobb barátja elárulja őket, de azt már nem szedtem ki a Sötét Nagyúrból, hogy ki volt az. Tudod, mindig is nagy bizalmi problémái voltak az embereivel szemben, jelzem olykor jogosan. – Ekkor érdekes grimaszt vágott.
    - Ők mindent megtettek a biztonságuk érdekében, még védetté is tették a házukat, és csak egyetlen egy hibát követtek el: rossz emberbe fektették a bizalmukat. Azt hitték, hogy Black az áruló, de az én nagy meglepetésemre is, nem ő, hanem Peter Petigrew volt. Pont az, aki egyedüliként tudta a ház védelméről szóló összes titkot. Pont az, akiben a legjobban bíztak Lily-ék. Ezért elképesztően gyűlölöm azt a „patkányt”, és ahogyan csak tudom, bántom és eltiprom őt mai napig. És, hogy őszinte legyek, ezt nem is szégyellem, hisz megérdemli. – Piton tekintete és hangleejtése elárulta Ali számára, hogy Voldemort-on és Sirius-on kívül Petert utálta a legjobban az egész világon.
    - Azt már tudod, hogy Lily feláldozva magát a fiáért, egy olyan védőbűbájjal látta el Harryt, mely által visszapattant róla az átok, ami végül Tudjukkit találta el, aki bár bizonyos okok miatt nem halt meg, de már csak árnyéka lett önmagának – szó szerint és átvitt értelemben is.
    Majd Dumbledore rávett, hogy tanítsak a Roxfortban, azt monda, hogy így tudnám segíteni Harry-t a feladatával, és hogy így védelmezhetem Lily Evans egyetlen gyermekét.

Nagyon jól tudta, hogy ezért bele fogok menni, és bár én Sötétvarázslatok kivédését akartam tanítani, helyette Bájitaltant állt módomban, és természetesen ennek is nagyon örültem.
    A lány mosolyogva bólintott, mert azt hitte, hogy innentől kezdve már nem sok fájdalom és megpróbáltatás érte a pótapját, de tévedett.
    - Albus megvédett minden vádtól, amelyek arról szóltak, hogy halálfaló voltam. Ezt meg sem érdemeltem, de sejtettem, hogy valami célja lesz velem – folytatta. - Teltek, múltak az évek, én pedig egyre jobban megszerettem a Bájitaltan tanítást. Bár a diákokkal nem voltam már akkor sem túlzottan kedves, mert a gyermekkori sérelmeim miatt egyszerűen nem mertem hagyni, hogy újra sebezhető legyek, amíg Te be nem léptél az életembe. - Pár pillanat erejéig végre boldognak tűnt.
    - Idővel én lettem a Mardekár házvezetője, és nyíltan bevallom, hogy mindig kivételeztem a saját házam diákjaival – átváltott cinikussá a mosolya.
    - Mivel évente megüresedett valamilyen ok miatt a Sötét varázslatok kivédésének tanári posztja – amit jómagam egyszerűen átoknak nevezek –, mindig kértem Albust, had kapjam meg én a lehetőséget, hogy tanítsam, de ő a múltam miatt ezt nem tartotta jó ötletnek.
    Tíz év múlva pedig elérkezett a pillanat, hogy Harry Potter is roxfortos diák legyen. Már akkor kiköpött mása volt James Potternek, és én nem is tudtam másként tekinteni rá, csak, mint az életem fő megkeserítőjének a fiaként. Egyedül a szemét örökölte az édesanyjától, ami talán a legszebb volt Lily-n. – Látszott, hogy újra felidézte magában a szóban forgó tekintetet.
    - És sajnos a viselkedése is az apjáéhoz volt hasonló. Pimasz, szabályszegő és arrogáns volt mindig is. Ráadásul kvidicsben is kimagasló a tudása, akárcsak az apjának volt, amit annak idején borzasztóan irigyeltem tőle. Hisz kit tartanak nagyobbra: azt, aki a bájitalok, vagy aki a kviddics mestere? Gondolom, válaszolnom sem kell – horkantott egyet közben.
    - Mégis, amikor az általam mindig is gyanúsnak tartott Mógus professzor egy átokkal megpróbálta lelökni a seprűjéről Harry-t, én voltam az, aki megmentette. Mi mást is tehettem volna? Hisz mindig is ő volt és lesz az egyetlen igaz szerelmem fia, ezért mindent megtettem, hogy életben maradjon. - Megint elmerengett pár másodpercre.
    - Abban az évben nem sokkal a nyári szünet előtt Potter Mógus után ment a pincébe, ahol a Bölcsek kövét rejtettük el, és különféle védő bűbájokkal vettük körül, amik megvédték volna, de Harry-nek közbe kellett lépnie, és majdnem sikerült is megszereznie miatta a Mógus testében lévő Sötét nagyúrnak a követ. Csak a szerencsén múlott, hogy Potter és a barátai – akiket magával rántott a bajba –, túlélték és a Bölcsek kövét sem vesztettük el.

Mindezek után Dumbledore teljes egyet nem értésem ellenére Potter-éket jutalom ponttal ajándékozta meg, így elvéve tőlem és a házamtól a Házkupát, amit így a Griffendél kapott meg.
    - Ha közbeszólhatok, lehet, hogy ezzel csak egyensúlyba hozta a dolgokat a volt igazgató úr – jegyezte meg félénken Alice.
    - Ezt meg, hogy érted? - húzta fel a szemöldökét Perselus.
    - Mindegy! - hagyta rá.
    De Pitont, akkor is érdekelte.
    - Mondd csak nyugodtan! – biztatta.
    - Arra gondoltam, hogy nem kevés pontot vonhattál le tőlük és a Griffendéltől, már akkor sem - kissé ijedt fejet vágott közben.
    - Ez igaz - végül csak ennyit mondott Perselus. – Ebből a szemszögből nézve talán még sem olyan igazságtalan a dolog. Köszönöm, hogy erre is felhívtad a figyelmemet. – Bár közel sem ez volt a legnagyobb gondja abban az évben, ennek ellenére tényleg örült a lány megjegyzésének.
    Kicsivel később folytatta a mesélést.
    - Majd a következő évben sem igazán maradtunk izgalmak nélkül, hiszen valaki – akiről végül kiderült, hogy Tudjukki lelkének egy naplóba zárt része volt – Ginnyi Weasley-t használva sárvérűeket fenyegető üzenetet írt vérrel a falra, majd eljutatta a naplót Harry-hez, hogy általa kapcsolatba tudjon lépni a fiúval. És persze a kis állatkáját sem hagyhatta ki a dologból: a baziliszkuszát, akivel több sárvérű diákot is kővé dermesztett, így próbálva elérni Mardekár Malazárnak azt a régi vágyát, hogy csak aranyvérűek járhassanak az iskolába. Az akkor nem sikerült, de mára sajnos tényleg itt tartunk - tette hozzá.

- Gondolom, azt sem tudod, hogy Tom Denem, az egykori nevén ismert Sötét Nagyúr, Mardekár utódja, ezért is tud a kígyókkal beszélni. Ezt a képességét Harry-nek is átadta, amikor megpróbálta megölni. Erre abban az évben jöttünk rá, és éppen emiatt hitték azt sokan, hogy ő Malazárnak a leszármazottja. Persze ez nekem egy percig sem jutott eszembe. Micsoda ostobaság! – gondolkodott el egy pillanatra.
    - Na, mindegy! – legyintett egyet a kezével. - Potter akkoriban eléggé kirekesztetnek érezhette magát, hiszen azt hitték sokan, hogy ő tehet a kővé dermesztett diáktársairól is. Szerencsétlenségére nem egy ilyen „baleset” helyszínén találták meg.
    - Akkor tényleg nem lehetett egy kellemes év Harry számára – jegyezte meg Ali, aki ekkor már szabályosan elszégyellte magát, amiért a saját iskolai tapasztalatait olyan negatívan élte meg – hiszen Pitonnak és Harry-nek sokkal nehezebb dolgokkal kell megküzdeniük a saját fiatalkorukban.
    - Nem igazán. De hogy őszinték legyünk, számára egyik sem volt az.
    - Szerinted Mardekár tudta, hogy idővel majd valaki, aki jelen esetben Tudjukki lett – úgy érezte, nem lenne jelen helyzetben helyénvaló ötlet a nevén nevezni. –, a kígyóját fogja segítségül venni, hogy a sárvérűeket kiirtsa a Roxfortból? - gondolkozott el Alice.
    - Szerintem reménykedett benne, hogy az egyik utódja majd tönkre tudja vele tenni az iskolát, és az ő elvei alapján létrehozni egy újat - fejtette ki Piton.
    - Értem. – Majd egy kis ideig csönd volt. - Folytasd nyugodtan a történetedet!
    - Rendben – egyezett bele. – Biztos emlékszel arra, hogy amikor elsőéves voltál és Potter harmadéves, kiszabadult az Aszkabanból Sirius Black, aki történetesen Harry keresztapja volt. Bevallom, nem kis örömömet leltem benne, hogy Blacket rácsok mögött láthattam, bár Lily-ék halálához tényleg nem volt semmi köze, attól még rengeteg rossz dolgot tett fiatal korában – Velem végképp. Ha rajta múlott volna, akkor most itt sem lennék.
    - De tényleg ennyire gonosz volt? Mármint, tudott volna úgy élni, hogy egy fiatal fiú miatta halt meg? – ráncolta a szemöldökét Ali.
    - Mindenképp.
    - De akkor, hogy lehetett úgy odáig érte Harry? - Nem tudta megérteni.
    - Black sokat komolyodott az élete utolsó éveiben. És Potterrel mindig rendesen bánt – úgy, mint egy apapótlék. A halála előtt nem sokkal léptél be az életembe, és akkor jöttem rá, mit is érezhetett Black Potter iránt – vallotta be Perselus.
    Alice ezen elmosolyodott, még ha furcsán is hatott számára a gondolat, hogy ilyen szintű párhuzam volt az ő kapcsolatuk és Sirius-nak a Harry-hez fűző viszonya között.
    - Akkor tényleg nagy szüksége volt rá Harrynek, és biztosan hatalmas nagy csapás lehetett számára, hogy őt is elvesztette – jegyezte meg végül.
    - Ebben biztos vagyok. – Közben gyorsan felidézte magában a férfi, hol is tartott. - Akkor az egyik éjjel, én a Fúriafűzhöz mentem, és megleltem Black-et. De ekkor eltalált egy átok, így eszméletemet vesztettem, és mire magamhoz tértem, Ron patkánya, akiről kiderült, hogy Peter Petigrew, elmenekült. Lupin pedig vérfarkassá változott, mivel nem itta meg az általam készített bájitalát, amit előtte mindig megtett. De az események miatt érthető, hogy elfelejtette, de ez semmiképp sem mentség arra, hogy majdnem meghalt miatta több diák is. – Ismét komolyabbá vált a hangja. 

- Nagyon nagy szerencsénk volt, hisz egyikünknek sem esett bántódása. Black pedig akkor elmenekült, és mint azt később megtudtam, utána a haláláig rendszeresen tartotta a kapcsolatot Harryvel.
    Mikor másodéves voltál, megtartottuk a Trimágus tusát, amire szerintem te magad is nagyon jól emlékszel.
    - Sose tudnám elfelejteni, hisz amúgy sem egy hétköznapi esemény, az akkori szerencsétlen körülmények pedig még inkább emlékezetessé tették, sajnos – erősítette meg Alice.
    - Hát igen – sóhajtott Piton. – Őszintén, magam is megijedtem – még ha ezt próbáltam is mások előtt palástolni –, amikor a három tizenhetedik életévét betöltő diák mellett, a mindössze tizennégy éves Harry negyedikként szintén Trimágus bajnok lett. Nem tudtuk, hogy kinek sikerült kijátszania a szabályokat, de én mindvégig biztos voltam benne, hogy nem Potter volt az, hisz nem lett volna képes ilyen erős varázslatra. Meg amúgy is, ennyire azért nem hasonlít az apjára.
    - Akkor csak nem vagy olyan rossz véleménnyel róla – jegyezte meg a pótlánya.
    - Tényleg nem… - vallotta be a férfi, de túl sok mindent szeretett volna még elmondani a pótlányának, így nem akart ennél a témánál elidőzni. - Hol is tartottam?
    - Ott, hogy nem Harry játszotta ki a szabályokat - segítette ki Alice.
    - Ja, tényleg! – kapott a fejéhez Perselus. - Bocsánat, csak nehéz úgy mesélnem, hogy egyetlen fontos részletet se hagyjak ki - szabadkozott.
    - Ne aggódj, megértem! És amúgy is, nagyon hálás vagyok, hogy megosztod velem ezeket – mosolygott rá.
    - Megérdemled, hogy tudj róluk – mosolygott haloványan vissza Piton.
    - Szóval akkoriban Alastor Mordon is eléggé megkeserítette az életemet. Minden pillanatot kihasznált, hogy belém kössön. Sokszor éreztem úgy, mintha visszarepültem volna a diákkoromba. Valaki pedig megdézsmálta a bájitalkészletemet. Bár a Trimágus tusás kiválasztásáért egyáltalán nem hibáztattam Pottert, de ebben az esetben bevallom, mindvégig úgy hittem, hogy ő volt a tettes, de tévedtem.
    Szerencsére minden versenyzőnek sikerült túlélnie az első két próbát, aminek nagyon örültünk. Az utolsónál azonban Potter és Digory együtt értek hozzá a kupához, amit előre megbűvölt Alastor Mordon – akiről ugye utólag kiderült, hogy Barti Kupor volt, Voldemort egyik szolgája, és hogy ő dézsmálta meg a bájitalkészletemet, csakhogy Százfűlé-főzetet készítsen magának. Biztosíthatlak róla, Alice, hogy az ifjabbik Kupor borzalmas személy: hagyta, hogy a saját anyja menjen be helyette az Azkabanba, csakhogy ő szabad legyen, majd a saját apját ő maga ölte meg. Milyen gyermek képes ilyesmire? Csak az olyan, akit már senki sem érdekel a Mesterén kívül – válaszolt a saját kérdésére, és kicsengett a hangjából a megvetés és az undor. 

    

- Aznap egy temetőbe küldte a két Roxfortos fiút. Mint utólag kiderült, Peter Petigrew annyira félt Black-től és Lupin-tól, hogy megkereste a borzalmas állapotban lévő Nagyurát, és segített nekik visszaszerezni a régi alakját, hogy ezáltal védve legyen.
    Petigrew aznap este azonnal megölte Digoryt, majd Potter vérével sikeresen végre hajtotta feladatát, és a Nagyura visszatért „a méltó, régi testébe” – ahogy azt ő hívja.
    Tudjukki a jelével azonnal magához szólította a régi szolgáit. – Ekkor Perselus felhúzta a talárja ujját, hogy megmutassa a sajátját. - Nem vagyok rá büszke, hogy egyike vagyok a viselőinek. Ez egy vizuális bizonyítéka a Roxfortos évek utáni eltévelyedésemnek.
    - Elhiszem, apa. – Fogta meg gyorsan a kezét Ali, hogy a férfi tudtára adja, hogy egyáltalán nem borzadt el a jeltől.
    - Túl megértő vagy velem - mosolyodott el Piton.
    - Ez a dolguk a gyermekeknek a szüleikkel kapcsolatban.
   - Köszönöm. – Nem kellett hozzá tennie, a lány anélkül is tudta, hogy magáért azért a tényért is szörnyen hálás volt neki Perselus, hogy apjaként tekintett rá.
    Vett egy mély levegőt, majd ismét folytatta.
    - Azonnal megmutattam Dumbledornak, aki azt mondta, hogy menjek a Nagyúr elé, és játsszam a rám szabott szerepet. Tudjukkinek pedig azt mondtam, hogy csak azért nem jöttem rögtön a hívására, mert nem akartam, hogy az igazgató gyanút fogjon. Ő hitt nekem, sőt nagyon is örült, hogy van egy megbízható embere az Roxfortban. Bevallom, a meggyőzéséhez az is kellett, hogy jó okklumens legyek: mivel így nem volt képes hozzáférni a valós gondolataimhoz. Attól a naptól fogva kettősügynökként tevékenykedem. Sőt, Dumbledore még arra is rákényszerített, hogy együttműködjek Sirius Black-kel. Az ő házában tartottuk a Főnix Rendjének a gyűléseit, ami régen a Tudjukki elleni harcosok szövetkezete volt. Ezt élesztettük újra.
    Akkoriban lett az iskolának a Főinspektora, majd igazgatója Dolores Umbridge, aki megkeserítette szinte mindannyiunk életét itt. Bár velem nem volt igazán baja, mivel azt hitte, hogy az ő oldalán állok, de ezt az elméletét megdöntöttem, amikor megmondtam neki a magamét, miután lefélvérezte az édesapádat – evezett Alice-t is közvetlenül érintő vizekre.

- Amiért nagyon hálás vagyok - mondta a lány.
    - Igazán nincs miért. Ez volt a minimum, amit akkor tehettem. –A korábbiaknál élénkebb mosollyal jutalmazta Alit, mielőtt tovább ment. - Karácsonykor Harry álmában beleférkőzött Tudjukki elméjébe, és látta, amint a kígyója megtámadja Mr. Weasleyt. Ha nem tesz így, akkor nem tudtuk volna megmenteni Arthurt. Az egész család nagyon hálás volt Harry-nek. De Dumbledore megijedt, hogy a Sötét Nagyúr is megteheti ezt fordítva, ezért megkért engem, hogy tanítsam okklumenciára a fiút, amit nagyon nem akartam, viszont ez nem hatotta meg a régi igazgatót, így kénytelen voltam megtenni.
    A fő oka az ódzkodásomnak az volt, hogy féltem attól, hogy meglátja, miket tettek velem annak idején az apjáék, ezért minden óra előtt a Merengőbe helyeztem ezeket az emlékeket, hogy ezt előre kivédjem. Viszont ez sem volt elég, mivel Potter az első adandó alkalommal megnézte őket. El sem tudod képzelni, mennyire mérges voltam rá. Inkább kidobtam a szobámból, minthogy valami olyat tegyek vagy mondjak, amit később megbánok. Majd végleg felfüggesztettem az óráinkat.
    Mint azt már sejtettem, Granger, Weasley és Potter szerveztek egy titkos csoportot, melynek a „Dumbledore Serege” nevet adták. Amiben a Mardekárt kivéve minden házból voltak diákok, akiket Harry tanított a védelmükhöz szükséges varázslatokra.
    - Erről Luna mesélt nekem – vágott közbe Alice.
    - Sejtettem. Ő nagyon kedves, jóravaló lány.
    - Igen, és nagyon sajnálta, amiért a kérése ellenére sem engedték meg a többiek, hogy mardekárosok is részt vegyenek az órákon. Ezért döntött úgy, hogy segít nekem megtanulni pár olyan varázsigét, amit ott tanult. – Mesélte a pótlánya, akinek – mint mindig –, ekkor is szeretettel és boldogsággal telt meg a szíve, ahogy Luna-ra és a vele töltött időkre gondolt.
    - Ez nagyon rendes volt tőle. És bár én sem tartom igazságosnak, hogy te és a többi rendesebb mardekáros nem lehetettek csoporttagok, attól még megértem őket is, hisz Draco vezetésével több diák a házamból segített a lebuktatásukban, és én magam is csak negatívum voltam ezen a téren.
    - Ami már tényleg nem a te hibád. Ráadásul én hiszek a sorsban, és tudom, hogy ennek így kellett történnie. Lehet, hogy akkor nem is lett volna időm ennyire megismerni téged, ha a csoport tagja vagyok, amit jobban sajnálnék – hadarta végig egy szusszal a mondandóját.
    - Megint csak igazad van - vallotta be Piton.
    - Tudom - mosolyodott el Ali.
    - Na, szóval Dumbledore magára vállalta a felelősséget, és ezért el kellett menekülni az iskolából, majd Umbridge vette át a helyét. Abban az évben halt meg Sirius Black. Mivel sajnos a Sötét nagyúr rájött, hogy bele tud férkőzni Potter fejébe, aki ezt – bármennyit is gyakorolt korábban velem – nem tudta kivédeni, ezért egy olyan látomást mutatott neki, melyben a Mágiaügyi Minisztériumban kínozza a keresztapját. Több se kellett Harry-nek, be is tört a barátaival Umbridge irodájába, mert csak az ő kandallóján keresztül tudott volna gyorsan kapcsolatba lépni Black-kel. De Umbridge elkapta őket, és bár engem odahívatott, és Potter próbálta titkos szavakkal jelezni felém, hogy mi történt, úgy kellett tennem, mint aki semmit sem ért a dologból. Ezért miután sikerült elmenekülniük az igazgatónőtől, ő, Ginny és Ron Weasley, Hermione Granger, Neville Longbottom és a barátnőd, Luna elindultak tesztrálok hátán a Minisztériumba. Csakhogy én közben a patrónusommal megkerestem Black-et, akinek semmi baja sem volt. Mindenki a gyerekek után indult, de én nem tehettem, hisz fent kellett tartanom az álcámat. A harc során Bellatrix Lestrange megölte Black-et, aki nem mellesleg az unokabátyja volt, de ez cseppet sem hatotta meg, sőt, örült neki, hogy végezhetett azzal a rokonával, aki szégyent hozva a családjukra, a másik oldalon harcolt.

Nyár elején pedig Dumbledore visszakapta az igazgatói posztját, és azonnal egy küldetésre indult, ami során a kezére húzott egy elátkozott gyűrűt. Nagy nehezen sikerült visszaérnie az iskolába, és nekem pedig lelassítanom az átkot, hogy ne haljon meg azonnal, hanem csak egy év múlva. De többre már nem voltam képes.
    Alice sóhajtott egyet az igazgatóra gondolva, akiről a korábban olvasott újságcikk után végre ekkor még több mindent megtudhatott.
    - Persze, Albus ezt is próbálta felhasználni a jobb ügy érdekében. Én ezután hoztam neki a hírt, hogy Draco Malfoyt is bevette a halálfalói közé a Sötét Nagyúr, sőt, azt parancsolta a fiúnak, hogy ölje meg az igazgató urat, különben ő fog meghalni. Tudjukki tudta, hogy nem lenne semmilyen szempontból képes rá Draco, így biztos a kudarca. Ezzel csupán Luciust akarta büntetni, azért ami a Minisztériumban történt. Dumbledore azonban mindenáron meg akarta menteni a fiú lelkét, mivel meggyőződése volt, hogy hozzám hasonlóan ő sem volt menthetetlen, és mivel számára biztos volt az egy éven belüli halál, ezért engem kért meg arra, hogy öljem meg őt.
    - Jézusom! Most már minden világos – kapta az arca elé a kezét Ali. Csak eljött ennek is az ideje – hogy lehulljon előle a lepel. - Végre mindent értek! Végre átlátok a helyzeten! – Olyannyira lesokkolták a hallottak, hogy a szemei kitágultak, majd könnycseppek kezdtek hullani belőlük, és ő csak nézett maga elé. Olyan volt, mintha kővé dermesztették volna. – De ez annyira tragikus Dumbledore-ra és Rád nézve is – jöttek ki végre szavak a torkán.
    - Hát, igen, az – felelte Perselus elhaló hangon. - Te is láthattad az előző tanévben rajtam, mennyire nem akartam megtenni, de muszáj voltam, főleg miután letettem a Megszeghetetlen Esküt Narcissa-nak, Draco édesanyjának. Ezek után még inkább ragaszkodott hozzá az igazgató, hogy véghez vigyem azt, amire megkért. Állította, hogy rendkívül fontos vagyok a végkifejlet szempontjából.
   Alice erre végre magához tért, majd összeráncolva a szemöldökét, újra a pótapjára nézett.
   - Tavaly Albus különórákat tartott Harry-nek, ahol olyan dolgokat mondott el neki, amiket még nekem sem. Elhiheted, mennyire zavart mindez. Rosszul esett, hogy jobban megbízott benne, mint bennem. Vele titkokat osztott meg, míg nekem megparancsolta, hogy öljem meg őt – jegyezte meg fájdalmasan.
    - Mint azt már korábban is elmondtam neked, nem sokkal az előbb említettek után Harry megtámadta Dracot az én egyik saját átkommal, és belenézve a fejébe, láttam, hogy egy régi bájitaltan könyvemből tanul. Bár ő nem tudta, hogy kié volt, de akkor is szörnyen zavart, hogy az én tudásommal lett ilyen jó a tárgyból. Nem kevés bátorság kellett diákként ahhoz, hogy sokszor ne a könyvet kövessem, hanem rájöjjek, egyes bájitalokat sokkal jobban el lehet készíteni, mint ahogy oda le van írva. Mindezt pedig nem azért tettem, hogy az életem akkori legfőbb megkeserítőjének a fia majd sok-sok évvel később az egyik igencsak veszélyes átkommal támadja meg pont azt a fiút, akit éppen védelmezni próbáltam. Több nem is kellett, hogy visszaidézze a korábbi gyűlöletemet iránta, amit már az maga kiváltott, hogy Potter-nek hívták. Tudod, hogy akkor mennyire kiborultam emiatt, de mint láthatod, még mindig rendkívül idegessé válok az incidens felidézésétől – ráncolta a homlokát. - És utána mondott el nekem mindent Dumbledore… - Egy kicsit megállt.
    - Mi mindent? - kérdezte Ali újra izgatottan.
    - Azt, hogy Harry-re ráakaszkodott a Sötét Nagyúr lelkének egy darabja, és Tudjukkit csak akkor lehet megölni, ha ő előtte megöli Harryt… – Alig tudta a megöli szó után kimondani a fiú nevét.
   - Nagyon mérges lettem, mikor megtudtam, hisz Potter… Harry – javította ki magát, mert ekkor mindenképp a keresztnevén akarta szólítani – miatt kezdtem el főként tanítani a Roxfortban. Ő Lily fia… Majdnem az én fiam… Nem tudtam elhinni, hogy tényleg meg kell halnia… - elcsuklott a hangja.

Alice újra megfogta a kezét támogatásként.
    - Még azzal bízott meg Albus, hogyha eljön az ideje, juttassam el Harry-hez Griffendél kardját, illetve tudassam vele, mi a dolga. Ezt is nekem kell elintézni, és mégis azt hiszi rólam mindenki, hogy egy borzalmas gyilkos vagyok, aki mindvégig a Sötét Nagyurat szolgálta. – Fájdalomról tanúskodott a hangja, az arca és a tekintete egyaránt.
    Ebbe Alice-nek szabályosan belefájdult a szíve.
    - Nekem kell közölnöm Harry-vel, hogy meg kell halnia. – Még ennyi idő után sem tudta ezt feldolgozni. - Utálom Dumbledore-t, amiért mindezzel nekem kell megbirkóznom. És még az iskolát is én vezessem! – rázta a fejét. - Ez már túlságosan sok számomra. Szívem szerint csak fognám magam és elmenekülnék. De nem tehetem, csak azt, amivel meg lettem bízva. – Majd hirtelen rámosolygott. - Te vagy az egyedüli személy, akivel önmagam maradhatok.
    - Én mindig itt leszek veled, apa - mosolygott vissza szeretetteljesen a pótlánya. - Én mindig itt leszek neked – nyomatékosította.
    - Ez ad erőt nekem - mosolygott vissza Perselus is.
    - A tanév végén Draco-nak sikerült halálfalókat juttatnia be az iskolába – folytatta ott a mesélést, ahol elakadt, mielőtt elterelődött kicsit a téma. – Dumbledore nagyon gyenge volt, mert épp akkor tértek vissza Potter-rel egy útról.
    Malfoy nem volt képes megtenni, így nekem kellett kimondanom a halálos átkot. – Muszáj volt ismét megállnia, és egy mélyet sóhajtania. - Abban a percben, mintha újra kettészakadt volna a szívem. Ilyet csak egyszer éreztem korábban, mikor Lily meghalt.
   Potter végignézte mindezt, és miközben menekültem, utánam jött és megtámadott.
   - Igen, ezt tudom, mivel én Harryt követtem - emlékeztette rá. – Bár sok mindent nem értettem, annyira rosszul voltam a sérülésemtől.
    Piton ezt egy bólintással vette tudtul.
    - Akkor elmondtam neki, hogy én vagyok a Félvér herceg, majd elhopponáltam a Sötét Nagyúrhoz, aki láthatólag nagyon elégedett volt velem – ha lehet egyáltalán ilyet mondanom –, és úgy éreztem, hogy végre igazán megbízik bennem.
    A nyaram szomorúsággal, keserűséggel és számtalan gyűléssel telt. Az egyiken elmondtam, hogy mikor fogják Harry-t kimenekíteni a házából, hogy ezáltal is biztosítsam magam.
    - Kimenteni? – kérdezett vissza az összezavarodott Alice.
   - Igen, tudod, Albus egy védőbűbájt rakott Harry-ék házára, hogy az védje a fiút a tizenhetedik születésnapjáig. Ezért ehhez a naphoz közeledve sürgősen ki kellett a Főnix Rendjének mentenie onnan őt. Én is részt vettem a támadásukban. Nagyon sok Harry volt ott – ha jól emlékszem, akkor szám szerint hét. Gondolom, úgy hitték, hogy egy kis Százfűlé-főzettel elintéznek minket. De rájöttünk, hogy melyik az igazi Potter, mivel ő csakis lefegyverző bűbájokat szórt ránk.
    - És te nem bántottad egyiküket sem?
  - Próbáltam nem. Félrecélozgattam, és rengetegszer váltottam irányt, hogy addig se legyen lehetőségem támadni. De az egyik átkommal nem sikerült teljesen célt tévesztenem, és az egyik ál Harry-nek, eltaláltam a fülét – vallotta be.
    - Ú!
    - Igen, de legalább most nem öltem meg senkit, és már ez is okozott némi örömet nekem.
    A nyár legjobb emléke azt volt, amikor megkaptam a leveledet, és ezáltal hozzásegíthettelek téged és édesanyádat egy nyaraláshoz, aminek a beszámolójával még tartozol nekem.
    - Tudom, és hidd el, nem fogom elhalasztani! – ígérte Alice. – De most inkább te fejezd be a történeted!
    - Rendben. Gyorsan annyi még, hogy a Sötét Nagyúr átvette a Minisztérium feletti irányítást, és engem nevezett ki igazgatónak.
    Dumbledore-nak már egy ideje ez volt a terve, hogy én vegyem át a helyét. Úgy gondolta, hogy képes leszek egyszerre játszani a gonosz szerepét, és megmenteni az iskolát a Carow testvérek gonoszságaitól. De ez a kettő együtt nem hinném, hogy menni fog.
    - Higgy nekem és Dumbledore-nak! Nálad jobban senki sem tudná ezt a feladatot elvégezni. Ebben biztos vagyok.
    - Örülök, hogy így látod. És ugye tényleg nem tartasz szörnyetegnek? – Most olyan volt a nagy és kegyetlennek vélt Perselus Piton, mint az a félős kisfiú, aki nem akarta elveszíteni a legjobb barátját és egyben szerelmét. Mindig is ott élt benne ez a fiú, aki nem engedte, hogy ő is Voldemort legtöbb halálfalójának a sorsára jusson. Ő minden rossz mellett jó maradt benne. Ő volt a legfőbb jó Perselus-ban, amellett, hogy időközben apává is vált.
    - Nem, én egy hősnek tartalak. – Ennél jobbat ekkor nem is mondhatott volna a pótlánya. Ezzel sikerült elérnie, hogy Piton teljesen más szemszögből nézzen magára.
    Végre mindent értett Alice is. Világossá váltak számára a dolgok, és jelen helyzetben semmire sem vágyott jobban. Végre elmondhatta magáról azt, hogy úgy ismerte Perselus-t, mint senki előtte, kivéve Albus Dumbledore-t. Így pedig még inkább a lányának érezte magát, és biztosítani akarta róla a férfit, hogy rá mindig is számíthatott ezután is.

300 like

Kedves olvasóim!

Sajnálom, amiért most több mint egy hetet kellett várnotok a frissítésre. Ennek azon egyszerű oka van, hogy lebetegedtem. De most már újból igyekszem heti kétszer frissíteni. A mai rész kicsit rövidebb mint szokott lenni, viszont hétvégén egy nagyon hosszú részt hozok, mivel elérkeztünk oda, amikor Perselus az egész életét elmeséli Alicenek, amit nem akarok több részre bontani.

Emellett nagy örömömre a blog facebook-os oldala átllépte a 300-adik likeolót, aminek nagyon örülök.

 
Puszi Mese

Piton és a lány 3. rész - 5. fejezet

3. rész - 5. fejezet

A vonatút után Alice és Alfreda egy kocsival utaztak két hugrabugossal. Alit egy évvel korábban Luna világosította fel arról, hogy nem maguktól mentek a kocsik, hanem thesztrálok húzták őket. Azonban ezeket a lényeket csak azok észlelték, akik láttak már valakit meghalni. A barátnője pedig ott volt az édesanyja mellett a nő utolsó perceiben. Bármilyen nagy csodálattal mesélt annak idején a thesztrálok kinézetéről Luna, Alice a hallottak alapján nem éppen szépnek képzelte el őket.

- Kíváncsi leszek, milyen beszédet mond Piton igazgató – súgta Alfreda a fülébe.
    Alice számára nagyon furcsa volt még csak belegondolni is, hogy innentől fogva a pótapja volt a Roxfort igazgatója, ráadásul úgy, hogy a tanárok és diákok nagyrésze valószínűleg úgy vélte, hogy egy aljas gyilkos volt.
    - Én is – mondta végül.
   - Diákok, akik meg letettek szabadítva a sár és félvérű társaitoktól… – kezdte Perselus, akinek nehezére esett kimondania ezen szavakat, hiszen, bár régen belenevelték a szülei, hogy a sárvérűek tőlük alacsonyabb rendűek, Lily személye annak idején rávilágította, hogy ez nem feltétlenül volt így. Emellett persze ott volt az a fontos részlet is, hogy ő maga is félvér volt. Ebben a tanévben viszont már csak az aranyvérűek térhettek vissza az iskolába, nekik viszont kötelező volt.
    - Üdvözöllek Titeket az új tanévben, amikor is én leszek az igazgatótok! – folytatta továbbra is érzelemmentes hangon. - Annak érdekében, hogy minden problémamentesen menjen, lesz két segédem, akik ügyelni fognak mindenre és mindenkire. – Majd a mellette ülő nőre és férfira mutatott, akik felálltak, és egy-egy gonosz mosollyal jelezték, hogy a diákok a legrosszabbra számítsanak. – Ők a Carrow testvérek.
    - Merlinre, de szimpatikusak! – jegyezte meg Alfreda cinikusan. – Tudod, most azért örülök egy kicsit, hogy mardekáros vagyok, így minket remélhetőleg békén fognak hagyni. Még ha a többieket nem is tudja majd az igazgató megvédeni tőlük, minket biztosan meg fog.
    Alice megint nyitott szájjal nézett rá. Rendkívül jól esett ezt hallania valaki mástól.
    - Én hiszek abban, hogy csakis a Sötétnagyúr miatt vannak ezek az alakok itt – tette még hozzá Alfri.
    - Én is – bólogatott Alice. - Én is…

Később az is kiderült, hogy a Carow testvérek is tanítani fognak ebben a tanévben. Amycus a Sötét varázslatok nevű „új tárgyat” kapta meg, ami a Sötét varázslatok kivédését váltotta, Alecto pedig az új Mugliismeret tanárnőjük lett. Másnap már volt is órája velük az ötödéveseknek.
    - Szabályosan félek – vallotta be Alfreda, mikor már a terem előtt álltak.
    - Én sem igazán várom az órát – mondta a semmivel sem boldogabb Alice.
    Mikor beléptek a terembe, a nő már ott állt az asztala előtt, és olyan gonosz mosolyt villantott rájuk, amivel a gyerekek nagy részét azonnal megijesztette.
    - Merlinre, te már remegsz is! – fogta meg új barátnője kezét Ali.
    - Nem is kicsit. De nem tehetek ellene semmit. Pedig, ha meglátja, akkor azonnal kifog magának. - Félelem csillant meg a szemében.
    - Figyelj, üljünk le ide hátra! – mutatott az egyik hátsó pad felé Alice. – És amúgy is, mi mardekárosok vagyunk, nem mi leszünk az elsődleges célpontok. Ha nem szegülünk ellenne, akkor ő sem fog foglalkozni velünk.
    - De ha olyat kér tőlünk, amit semmiképp sem szeretnénk megcsinálni?
   - Akkor fogjon csak ki magának! Ne feledd, együtt végig tudjuk csinálni ezt az évet! – bíztatta, és ezekben a percekben értette igazán meg, mit is jelentett az, hogy végre volt a saját házában is egy személy, akire támaszkodhatott.
  - És mi lesz a többi évvel? – Alfreda csak nem tudott megnyugodni.
  - Én nem tervezek hosszú távra. Örülök, ha ezt a napot átvészelem – vallotta be Alice, hisz jelenesetben tényleg nem tudott a jövőbe tekinteni és tervezgetni.
    - És a többi ilyen napot – egészítette ki Alfreda.
   - Hát igen, nem lesz könnyű évünk. De ami nem öl meg, az megerősít. – Szerette ezt a mondást, és remélte, hogy be is fog igazolódni rájuk nézve.

- Igaz.

- Kölykök! – kezdte az újdonsült tanár. – Én tanítom ezt a tantárgyat Nektek. És ígérem, hogy a tanév végére mindent tudni fogtok, amit kell a kínzásokról, pusztításokról és az erőszakról. – Mindenki azonnal lefagyott ettől az indítástól. – Azt pedig már most közlöm, hogy a mardekárosokat előnyben részesítem. – Majd újból elnevette magát.
    Alfreda és Alice azonban ennek sem tudott egy fikarcnyit sem örülni.
    - Mivel szeretnétek a mai napot kezdeni? A Crucio megteszi?
  
    Nem volt kérdés, ez volt a legszörnyűbb tanóra, amin valaha részt vettek. Az egyik hugrabugos lány elsírta magát, amikor az egyik fiún próbálta ki a tanár a kínzó átkot, mivel állítása szerint úgy nézett rá, mintha őrültnek tartaná. Majd megígérte a lánynak, hogy ő lesz a legközelebbi tesztalany.
    - Ilyet senki sem csinálhat! – tört elő Alfriből, amint bementek az egyik lány mosdóba. – Ez emberkínzás! Nincs joga hozzá! Ehhez senkinek sincs!
    - Attól félek, most már Voldemort dönti el, kinek mihez van joga – állapította meg Alice komoran.
    - A nevén nevezed? – lepődött meg Alfreda. – Ez bátor dolog.
    - Miért, Te nem? – Ekkor Ali lepődött meg.
    - Én nem vagyok ilyen bátor. – Rázta a fejét újdonsült barátnője.
    - Pedig ehhez nem is kell bátorság. Szerintem az emberek magába a névbe helyezik a félelmüket, és úgy vannak vele, ha nem mondják ki, nem is kell igazán tudomást venniük róla. De sajnos attól még ugyanúgy köztünk van Voldemort, és megnehezíti az életünket – fejtette ki a véleményét Alice, aki tényleg nem hitte, hogy igazán bátor lenne amiatt, hogy kimondja a Nagyúr nevét, még ha Perselus szájából sem hallotta még soha.
    - Igazad van.
    - Próbáld meg Te is! – bátorította Alfredát. - Biztosan Neked is menni fog.
    - Megígérem, hogy megpróbálom, de nem most. A mai nap már így is tönkrement.
   - Várj még ezzel a kijelentéssel! Pár perc múlva mehetünk a másik „cuki testvér” órájára – jutatta eszébe Alice.
    - Ú, tényleg! Annyira örültem, hogy az előző órának vége lett, hogy meg is feledkeztem róla. – Konyult le a szája.
    - Gyere, induljunk! – karolta át Ali. – Essünk túl rajta!
    - Essünk túl ezen az egész éven! – mondta Alfri miközben sóhajtott egyet.
    - De ki tudja, hogy egy év múlva mi lesz. Az is lehet, hogy minden sokkal rosszabbra fordul. Ezért ne is mondjunk ilyeneket, oké? – Egy óra elég volt az egyik Carow-testvérrel, hogy még negatívabban lássa a helyzetüket Alice.
    - Rendben.

Alecto az asztalánál ült, és az újait összezárva, maga előtt tartotta a kezét, és azon át figyelte a befelé áramló gyerekeket. Majd azután sem állt fel, hogy minden diák elfoglalta a helyét.
    - Mardekárosok, és a többi ötödéves, üdvözöllek titeket! – A keze még mindig maga előtt volt. – Idén megtanulhatjátok tőlem, mennyire szánalmasak és semmire valóak a muglik. És persze azok a kis korcsok, akik mugli szülők gyermekeként varázslóknak vagy boszorkányoknak nevezik magukat – szinte köpte a szavakat a nő. – De mégis mindközül a legrosszabb, amikor egy varázsló, vagy boszorkány fatyút nemz egy muglival, és így undorító félvérek csúfítják el a mi kis társadalmunkat. – Várta a reakciókat, de a testvére után mindenki fapofával hallgatta végig, amit mondott. – Ó, és persze ott vannak a kviblik, akik csak arra jók, hogy szolgáljanak minket, semmi többre. Hisz hasznukat kell vennünk, ha már a mi világunkban élnek, tudnak rólunk, és részesei azoknak a csodás és borzalmas dolgoknak, amikre képesek vagyunk. De hogy kinek mi a csodás, és mi a borzasztó, azt döntse el maga, és persze számoljon ennek a következményeivel…
    - Ő inkább az a sunyibb féle gonosz, nem? – kérdezte a folyosón Alice, miután ezt is letudták.
   - De. Kimértebb, és ettől még félelmetesebb, ami talán abból is fakad, hogy nő. De ettől még szerintem nyugodtan, rezzenéstelen arccal meg tudna bárkit gyilkolni, vagy kínozni – felelte Alfreda.
    - Lehet, hogy ezt már jó párszor meg is tette. De ebbe inkább bele se gondoljunk! – Próbálta elhessegetni a lelki szemei előtt megjelenő borzalmas képeket.
    - Ne is! Most úgy is McGalagony órája következik. Az felüdülés lesz ezután.

Az is volt. A tanárnő állva, biztató mosollyal az arcán várta a diákokat, akiknek ettől azonnal jobb kedvük lett. De természetesen akadt több diák is a mardekárosok között, akiknek tetszett az az elképzelés, hogy brutális és szörnyű dolgokat kell majd tanulniuk, és hogy kivételezni fognak velük. Ettől a két lánynak felfordult a gyomra.
    - Kedves diákok! – tényleg nagyon kellett már ez a kis kedvesség nekik. – Tudom, hogy most sokan megijedtettek, és jobban szeretnétek inkább otthon lenni a családotokkal, de nem aranyvérű társaitokkal ellentétben, Nektek kötelező volt visszatérnetek. Én ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy jobb legyen a helyzet, és sikerüljön mindezt átvészelnünk – kezdte szeretet teljes, szelíd hangnemben. – Mindenkinek el kell döntenie, hogy kihez marad hűséges. Aki Dumbledore professzorhoz, és az ő áldozatához, valamint azokhoz a többi diákhoz, akik megsebesültek, vagy esetleg meghaltak az elmúlt évek során a rossz elleni küzdelemben, mint például Cedric Diggory… Akinek a halála után csak egy évvel ismerték el, hogy maga a Sötét nagyúr ölte meg. Aki hozzájuk, és ezzel hozzám is hű marad, az bármikor élvezheti a segítségemet mindenben, de aki nem, az számomra nem is létezik többé – váratlanul jöttek McGalagony szájából ezek a kemény és egyben komoly szavak.
    A két lány tudta, hogy mindig is hűek lesznek ezekhez a hősökhöz, így ők egy mosollyal jutalmazták a tanárnőt. Azonban – ahogy az várható volt – több mardekáros is felsóhajtott vagy el kezdett nevetni. Számukra McGalagony felajánlotta a távozást az óráról, de ők inkább maradtak, és az óra folytatásában mogorva arccal igaz, de csendben voltak.
    - Én lemegyek kicsit olvasni – mondta Alfreda, amikor a szobájukba értek. – Mindenképp kell egy kis kikapcsolódás, és mivel itt nincs TV, maradnak a könyvek.
    - Okés. Lehet, hogy én is mindjárt társulok hozzád – mondta, bár igazából semmi kedve nem volt olvasni, és úgy máshoz sem.
    - Rendben – majd ki is ment a barátnője.
     Alice pedig épp le akart ülni az ágyára, amikor meglátta, hogy egy levél van a párnáján, amin ez állt: „Pótapádtól!”
    - Imádom a varázsvilágot! – szaladt ki a száján, mivel varázslat nélkül nem igazán tudta volna eljuttatni hozzá Piton ezt a levelet, és biztos az ellen is tett valamit, hogy csak ő olvashassa el.

 Kedves Alice!
    Nem tudom, hányadán állsz most velem, és hogy szeretnéd-e, ha találkoznánk.
    Ha igen, akkor holnap délután 5-kor gyere az igazgatóihoz!
    Pótapád
    (Remélem, még mindig annak tartasz.)

 - De még mennyire… – suttogta. – De még mennyire… – Majd még párszor átolvasta a levelet, ami igazi megnyugvást adott a szívének. Ezután pedig sokkal nagyobb kedvel csatlakozott az olvasó barátnőjéhez.
    A másnapjuk sokkal könnyebb volt, hisz egyik Carrow testvérrel sem volt órájuk. Alice már Lunával is nagyon szeretet volna találkozni, de nem tudta, milyen órái vannak, és hol várjon rá, így előbb a Perselusal való beszélgetésével foglalkozott.
    Mikor elérkezett az idő, Alfredanak azt mondta, hogy Luna-hoz megy, amit ő teljesen megértett.
    Piton már ott várta, nem messze az igazgatóitól.
    - Hát eljöttél! – Hatalmas kő esett le a szívéről. – Gyere! – invitálta be.
    - Még sohasem voltam itt – jött rá Ali, amikor belépett a szobába. – Nem volt miért jönnöm, de most már van. – Egy bátorító mosolyt küldött Perselus felé.
    - Ez azt jelenti, hogy bízol bennem? – kérdezte félve a férfi.
    - Hát persze, hogy bízok – ölelte át a pótlánya.
    - Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. Sőt, most ez jelenti a világon a legtöbbet számomra. – Még egy kis ideig egymás karjaiban voltak, majd Perselus elővette a pálcáját. – Segítenél egy kicsit?
    - Miben? – kérdezte Alice.
    - Védőbűbájjal ellátni a szobát. Bár Carrowékat csinált ürüggyel elküldtem az iskolából, attól még nem szeretném, ha bárki is kihallgatna minket.
    - Azt én sem. Nem szeretném, ha bajba kerülnél miattam. – Így Ali is elővette a pálcáját.
   - Jaj, Te lány! Nem magam miatt, hanem miattad kell az elővigyázatosság. A Te életed sokkal fontosabb, mint az enyém – mosolygott rá Perselus.
    - Nem hiszem, hisz akkor nem lennél ebben a pozícióban – mutatott kezével körbe a szobán.
    - Sss! – tette az úját a szája elé Piton. – Majd a bűbáj után. – Amit azonnal el is végeztek közösen.
    - Most már elmondod, mi ez az egész, vagy legalább annyit, amennyit megtudhatok? – Tényleg borzasztóan érdekelték a dolgok, és egy perccel sem akarta tovább hallogatni az „igazság óráját”.
    - Igen, mindent elmondok, amit csak tudni szeretnél. – Majd leültek két egymással szemben lévő székre. – Hol kezdjem?
    - Nem tudom, milyen kezdési lehetőségek vannak – húzta fel a szemöldökét a pótlánya. – De komolyan. Meg sem próbáltam kitalálni, miről is van szó, mert nem akartam semmilyen rossz dolgot gondolni rólad.
    - Ez nagyon jól esik, bár sajnos vannak ilyen dolgok, nem tagadom – szomorodott el.
    - Nem is kell! – nézett rá biztatóan a lány, amire csak bólogatás volt a válasz.
    - Akkor kezdem is, a legeslegelején.