Piton és a lány 3. rész - 1. fejezet

Harmadik rész
    1. fejezet

 Angela pár nappal Alice hazatérte előtt már értesült levélben arról, hogy halálfalók törtek be az iskolába, és hogy a lánya is megsérült, éppen ezért borzasztóan megijedt. Az újságokból pedig azt is megtudta, hogy maga Perselus Piton volt az, aki megölte az igazgatót. Az a Piton, akit kevesebb, mint egy éve még a házába is beengedett, és akivel a lánya mindvégig jóban volt, sőt azt is sejtette, hogy úgy tekintett rá, mint egy apapótlékra. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehetett olyan felelőtlen, hogy megengedte, hogy azt a goromba férfit ilyen közel engedje magához a lánya. Mindazonáltal azzal is tisztában volt, hogy Perselus tudott nagyon is kedves lenni – ő is meglepően megnyerőnek találta a személyét, amikor találkozott vele. Éppen ezért nem volt képes Alice-t hibáztatni, amiért ennyire megszerette Pitont, de saját magát nagyon is. Bármennyire is vágyott rá, hogy ezután is legyen a lánya életében egy férfi, akire apaként tekinthet, és akivel megoszthatja a gondjait, amikor ő nincs vele, akkor is elővigyázatosabbnak kellett volna lennie. Eredetileg abban reménykedett, hogy Piton majd segíthet Alinek enyhíteni a bánatát, e helyette viszont úgy tűnt, csak rontott a helyzetén a férfi. Ezért pedig szörnyen mérges volt saját magára a nő és Perselus-ra egyaránt. Miközben a Kring’s Crosson várt Alice-re, másra se tudott gondolni, minthogy végre újra a karjaiba zárhatja, és megbizonyosodhat róla, hogy nem lettek maradandó sebei se kívül, se belül.
    - Ugye tartjuk a kapcsolatot nyáron, Alice? Mondd, hogy igen! – nézett rá boci szemekkel Luna a vonaton, úton London felé.
    - Ez csak természetes, sőt, akár személyesen is találkozhatnánk. Nem bírnék ki egy teljes nyarat nélküled – volt őszinte vele Ali, hisz az élete egyik biztos pontjává vált a hollóhátas szőkeség.
    - Én se, és hozzánk amúgy bármikor jöhetsz. Apa minden jó embert szívesen fogad. Habár nem hinném, hogy még mindig olyan biztonságos az utazgatás – jegyezte meg ezt a sajnálatos tényt a hollóhátas lány.
    - De abba ugye teljesen biztos vagy, hogy jövőre visszatérsz az iskolába? – kérdezte már szinte kétségbeesetten Ali.
    - Igen, de attól félek, nem ugyanerre a helyre fogunk visszatérni, mint ahonnan most eljöttünk. – Közben kinézett az ablakon, hogy még egyszer, utoljára úgy lássa a Roxfortot, ahogy megismerte.
    - Szerintem se. De, attól még visszatérünk, és amúgy is, hol lenne biztonságosabb, mint a Roxfort falai között? – kérdezte bizakodva.
    - Nem tudom. Talán már sehol sem biztonságos. – Közben továbbra is végig kifelé bámult Luna.
    

- Végre! – ölelte át sírva az édesanyja Alice-t, amint leszállt a lánya a vonatról. – Nem mész vissza abba az iskolába! Semmiképp sem! – fakadt ki Angela, pedig nem ezzel akart indítani, de az anyai védőösztönei miatt elragadtatta magát.
    - Na, ez már jól kezdődik! – gondolta Ali, aki előre sejtette, hogy ilyen fogadtatásra számíthat.
    - Sőt, a házból sem nagyon teheted ki a lábad! Védőbűbájt rakok rá, és én is csak, ha nagyon muszáj, akkor hagyom el – folytatta kétségbeesve Angela.
    - Anya, az egyik legunalmasabb környékén lakunk Londonnak. Szerintem tízezer mérföldes körzetben sincs egy varázsló sem. De ahogy szeretnéd – tette hozzá gyorsan, csakhogy pár perc erejéig megnyugtassa az anyukáját.
    - Nem veszíthetlek el téged is, Alice! Halálom után is védelmezni foglak, ha kell, szellemként is visszatérek.
    A lánya azonnal rájött, hogy Angela nagyon kétségbe lehetett esve, ha így kiborult.
    - Ahhoz félned kellene a haláltól – jegyezte meg a dolog egyetlen bökkenőjét, hátha ezzel kicsit oldani tudja a feszültséget.
    - Félek is. – És egy kis szüntet tartott. –Amióta meghalt édesapád, és én egyedül maradtam a nagy házunkban, egyszerűen rettegek attól, hogy neked is bántódásod esik, és hogyha velem történik valami, akkor egyedül maradsz a harc kellős közepén. Félek a haláltól, kislányom, de nem magam miatt, hanem miattad! – Könnycseppek jelentek meg az egész testében remegő Angela szemében.
    - Miattam nem kell félned, efelől biztosíthatlak – szorította meg a kezét Alice, mielőtt még ő is elsírja magát.
    - Ne mondj ilyet azok után, hogy Perselus Pitonról, akivel olyan jó viszonyba kerültél, kiderült, hogy átvert mindannyinkat, és megölte azt az embert, aki miatt még biztonságos volt a Roxfort, és így én is biztonságban tudhattalak Téged.
    - Szerintem ezt ne itt beszéljük meg, anya, hanem inkább otthon – zárta le ennyivel Alice a témát, aki már előre felkészült, hogy az édesanyja Perselus elleni kampányt fog indítani.

Ezután tényleg megállás nélkül győzködnie kellett Angele-t, aki nem akart Piton ártatlanságában hinni. Mindig, amikor kezdett volna Alice szavainak igazat adni, rögtön meggyőzte magát, hogy igen is nagyot tévedtek mindketten, és biztonságosabb Alinek otthon számtalan védőbűbáj védelme alatt, amit együtt raktak a házra.
    - Nézd, miről írnak az újságban! – adta a lánya kezébe a Reggeli Prófétát. – Gondoltam, érdekel.
    - Köszi. – El is kezdte izgatottan olvasni Alice.

Albus Dumbledore emlékezetére

Írta: Elphias Doge

 

    Albus Dumbledorral tizenegy éves koromban, az első roxforti napunkon ismerkedtem meg. Kölcsönös rokonszenvünket nyilván az a tény alapozta meg, hogy mindketten kirekesztetnek éreztük magunkat.
    Erről Alice-nek rögtön ő és Luna jutottak eszébe.
    Jómagam röviddel a tanév kezdete előtt sárkányhimlőt kaptam, s bár már túl voltam a fertőző stádiumon, himlőhelyes arcom és bőröm zöldes árnyalata nemigen bátorította közeledésre diáktársaimat. Ami Albust illető, ő kétes hírnév áldatlan terhével a vállán érkezett a Roxfortba. Alig egy évvel korábban atyját, Percivalt elítélték három fiatal mugli ellen végrehajtott brutális – és élénk sajtóvisszhangot kapott – támadásáért.
    - Úristen! Ki nem néztem volna az igazgatóból, hogy ilyen édesapja volt – gondolta meglepődve.
   Albus sohasem próbálta tagadni, hogy atyja (aki később az Azkabanban hunyt el) elkövette a bűnbetettet – ellenkezőleg, mikor úgy éreztem, bátorkodhatom rákérdezni erre, Albus leszögezte, hogy atyja valóban bűnös. Ennél többet azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem volt hajlandó közölni a szomorú epizódról, jóllehet sokaktól kapott biztatást erre.
    Jellemző volt Dumbledore-ra, hogy felvállaljon egy ilyen dolgot, és megértette Alice, miért nem akart erről többet mondani.
    Hovatovább egyesek helyénvalónak vélték, hogy elismeréssel szóljanak előtte atyja tettéről, feltételezve, hogy Albus maga is mugligyűlölő. Nagyobbat nem is tévedhetett volna senki, aki ismerte Albust, nem állíthatja, hogy a mugliellenességnek akár szikrája is meglett volna benne. Mi több, életének későbbi szakaszaiban épp azzal szerzett nem egy ellenséget. Röpke hónapok kellettek csak hozzá, hogy Albus saját hírneve feledtesse atyjáét. Az első év végén már rég nem egy mugligyűlölő fiaként, hanem minden idők legragyogóbb képességű roxforti diákjaként emlegették őt. Minket, akik kitüntető barátságát élveztük, előrevitt lelkesítő példája, csakúgy, mint támogatása és buzdító szavai, amelyekkel sosem fukarkodott. Amint e sorok írójának később bevallotta: már akkor tudta, hogy számára a legörömtelibb tevékenység a tanítás.
    Azt olvasva kicsit sajnálta is a lány, hogy ő nem lehetett a tanítványa, mert biztos volt benne, hogy kiváló tanár volt.
  Albus Dumbledore nemcsak hogy elnyert minden említésre méltó iskolai díjat, de hamarosan levelezőtársaként tarthatta számon a kor legnevesebb mágusait, köztük Nicholas Falmelt, az ünnepelt alkimistát…
    Róla már hallott Ali, Harry Potter elsősként megszerezte Voldemort előtt a Bölcsek kövét, majd a készítője beleegyezésével elpusztították azt, ezáltal pedig ő is búcsút vett az élőktől.
    …Bathilda Bircsókot, a híres történészt és Adalbert Goffridot, a mágiaelmélet szaktekintélyét. Tanulmányai közül nem egy helyet kapott olyan rangos szaklapok hasábjain, mint a Transzformációs Szemle, a Bűbájtani Beszámolók és a Főzetkutatás. Dumbledornak mindenki üstökösszerű karriert jósolt, mindössze annyit volt kérdéses, mikor jut el a mágiaügyi miniszteri rangig. Jóllehet a későbbi évtizedekben gyakran állították róla, hogy fontolgatja a miniszteri kinevezés elfogadását, valójában sosem voltak ilyen ambíciói.
  Három évvel azután, hogy megkezdtük roxforti tanulmányainkat, Albus öccse, Aberforth is beiratkozott az iskolába. A fivérek kevés közös vonással rendelkeztek; Abertforth sosem volt barátja a könyveknek, és – Albussal ellentétben – a konfliktusokat többnyire átkok, nem pedig észérvek ütköztetésével tartotta célszerűnek megoldani. Alaptalan azonban az az egyesek által hangoztatott állítás, mely szerint kettejük kapcsolata nem volt baráti. Ahhoz képest, hogy két merőben különböző habitusú fiúról volt szó, jól kijöttek egymással. Ugyanakkor a méltányosság kedvéért meg kell jegyeznünk: Albus árnyékában élni összességében nem lehetett kellemes Aberforth számára. Albus-szal barátkozni is annyit jelentett, mint vállalni a másodhegedűs szerepét, de ugyanezt fivérként megélni nyilván kevésbé volt örömteli.
    Nem hitte volna Alice, hogy volt egy testvére, de ekkor meg is sajnálta a másik Dumbledort, hisz tényleg rossz lehetett a bátyja árnyékában élni, és valamiért – bár fogalma sem volt, pontosan miért – az az érzése támadt, hogy alapjáraton sem lehetett jó testvér Albus.
    A Roxfort elvégzése után azt terveztük Albusszal, hogy mielőtt ki-ki elkezdi karrierje építését, az akkor még elő hagyományt követve elindulunk világot látni, azaz tapasztalatszerzési célból felkeresünk külhoni varázslókat.

Szándékunkat azonban egy sorscsapás meghiúsította. Tervezett indulásunk előestéjén elhunyt Albus édesanyja, Kendra, így barátom egyik napról a másikra családfővé, s egyedüli kenyérkeresővé lépett elő. Én is leróttam kegyeletemet Kendra sírjánál, azután keltem csak útra egymagamban. Albusnak gondoskodnia kellett öccséről és húgáról, arany pedig nem sok maradt rájuk, így szóba se jöhetett, hogy barátom velem tartson.
    Alice tudta, milyen volt elveszíteni az egyik szülőjét, és csak azért nem örült volna annak, ha születik egy testvére, mert akkor az iskola miatt nem lehetett volna az élete részese. De az, hogy egyik napról a másikra tényleg így megváltozzon a volt igazgató élete a sok veszteség miatt, biztosan rendkívül nehéz lehetett számára, sőt a nagy utazásaira sem került sor. Alice azonban úgy gondolta, hogy ebben a helyzetben ő is mindent megtett volna, hogy a testvéreinek jobb legyen. Épp ezért becsülte a volt igazgatójának a döntését.
    A következő egy év volt az a szakasza életünknek, amikor a legkevesebbet tudtuk egymásról. Jómagam – talán kissé tapintatlanul – megírtam Albusnak mindazon csodás élményeket, amelyekben a világot járva részem volt – a görögországi kimérák elől való kalandos menekülésemtől kezdve az egyiptomi alkimisták kísérleteiig. Ő a leveleiben nem sok szót ejtett mindennapjairól, amelyek meggyőződéseim szerint gyötrően egyhangúak voltak egy ilyen ragyogó elméjű varázsló számára. Én magam lubickoltam az élményekben, mígnem egyéves utazgatásom vége felé borzadva vettem hírét, hogy a Dumbledore családban újabb tragédia történt: meghalt Albus húga, Ariana.
    Bár Ariana régóta gyengélkedett, az a csapás mely röviddel anyjuk elvesztése után érte őket, valósággal letaglózta a fivéreket. Akik igazán közel álltak Albushoz – s magamat ezen szerencsések közé sorolom -, tanúsíthatják, hogy Ariana halála és az az érzés, hogy felelős érte (bár természetesen bűntelen volt), örök jegyet hagyott Albus személyiségén.
    Hazatérve egy olyan ifjút láttam viszont, akinek egy nálánál jóval idősebb ember megpróbáltatásai jutottak osztályrészül. Albus befelé fordulóbb és összehasonlíthatatlanul nyomottabb kedélyű volt, mint korábban. A bajt csak tetézte, hogy Ariana elvesztése után Albus és Aberforth nemhogy szorosabbra fűzék volna viszonyukat, hanem ellenkezőleg, elidegenedtek egymástól. (Ez a helyzet idővel változott – a későbbi években ismét, ha nem is meghitt, de mindenképp baráti kapcsolat alakult ki köztük.) Attól kezdve azonban Albus igen ritkán ejtett szót szüleiről és Arianáról, s barátai is megszokták, hogy kerüljék az említésüket.
    Más pennákra vár a feladat, hogy részleteiben leírják a következő évek diadalmenetét. Jövendő nemzedékek egész sora látja majd hasznát a számtalan felfedezésnek, amivel Dumbledore hozzájárult a mágiatudomány fejlődéséhez – legyen elég csak a sárkányvér tizenkét felhasználási módját említenünk –, valamint a mély bölcsességnek, amiről a Wizengamot főmágusaként hozott ítéleteiben tanúbizonyságot tett. Még ma is a valaha lezajlott legemlékezetesebb varázspárbajként emlegetik Dumbledore és Grindelwald 1945-ös összecsapását. Beszámolók bizonyítják, hogy rettegés és áhítat töltött el mindenkit, aki szemtanúja volt a két rendkívüli mágus viadalának Dumbledore akkori győzelme és annak kihatása a varázsvilágra történelmünk olyan mérföldköve, amely jelentőségében csak a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény életbe lépéséhez és a Kimondhatatlan Nevű bukásához mérhető.
    Alice lelki szemei előtt azonnal hősként jelent meg Dumbledore, hisz nem tudta, hogy egykor ő maga is a muglik élére akart állni Grindelwalddal és ennek a párviadalnak az egyik eltévedt átka ölte meg Arianát.
    Albus Dumbledore sosem volt gőgös vagy öntelt. Mindenkiben a legszürkébb, a legromlottabb emberben is meglátta a becsülendő értéket. Hitem szerint az élete korai szakaszában átélt tragédiák fájdalma jósággá, megértő szeretetté nemesült benne. Kimondhatatlanul hiányozni fog a barátsága, de személyes veszteségem semmi ahhoz képest, ami távozásával a varázsvilágot érte. Kétség sem férhet hozzá, hogy Dumbledore minden idők legrátermettebb és legnépszerűbb roxforti igazgatója volt. Úgy halt meg, ahogy élt: szüntelenül a nagyobb jóért küzdve, s élete utolsó órájában ugyanúgy kész lett volna kinyújtani a kezét egy sárkányhimlős kisfiú felé, mint azon a napon, amikor megismertem.
    Az utolsó bekezdést már sírva olvasta végig Alice, hisz tudta, hogy tényleg hatalmas veszteség lesz a Roxfortnak és magának a varázsvilágnak is Dumbledore halála. Az pedig, hogy Pitonnak kellett megölnie, és ezért szinte mindenki bűnösnek hitte, megsokszorozta minden fájdalmát. Másra sem vágyott jobban, minthogy Piton tisztázhassa magát a szemében.