Piton és a lány 3. rész - 12. fejezet

Harmadik rész
    12. fejezet

 - Elbúcsúztál tőle? – kérdezte tőle Alfri, akivel már korábban megbeszélték, hogy a könyvtárban találkoznak.
    - Igen – felelte. – És megígértem neki is, hogy visszatérek ide.
    - Azért szerintem előbb hallgasd meg, mit szeretne az édesanyád mondani neked! – javasolta Alfreda.
    - Megfogom, ez csak természetes, majd elhitettem vele, hogy minden a legnagyobb rendben van itt velem – mondta Alice érzéketlenebbül, mint ahogy az szándékában állt.
    - Nagyon jól tudod, hogy nem így értettem – nézett rá szúrós szemekkel a barátnője.
    - Tudom, tudom... Csakhogy neki fogalma sincs arról, mi az igazság. Hidd el, ha tudná, akkor… akkor biz… - képtelen volt befejezni a mondatot.
    - Te magad is tudod, Alice, hogy akkor sem engedne ide nyugodt szívvel vissza.
    - De akkor tudná, hogy Piton a mi oldalunkon áll, és hogy lányaként szeret, éppen ezért bármi áron képes lenne megvédeni – próbálta Alfredat meggyőzni, bár igazából magát sem sikerült.
    - Ebben pont az a bökkenő, hogy mindezek miatt a Sötét nagyúrnak a célpontjává váltál, és ha ő bármire is rájönne az igazságból te lennél az első, akivel fenyegetné Pitont, vagy rosszabb esetben, te általad büntetné meg. – Féltő szemeket meresztett a barátnőjére Alfreda.
   - Szóval te is úgy gondolod, hogy otthon kellene maradnom? – vált vádlóvá Ali hangja.
   - Ami azt illeti, igen. Túlságosan féltelek, Alice – vallotta be.
  - Ezért inkább távol tudnál magadtól? – felgyorsult a szívdobogása. Elmondhatatlanul bántotta az, hogy Alfreda, akivel már olykor hihetetlenül is hasonlítottak egymásra, pont egy ilyen helyzetben nem értette meg őt.
    - Igen, ha így biztonságban vagy. – Meg akarta fogni Alice kezét, de ő elhúzta.
    - Te nem érted. Én ott sem lennék biztonságban. A Sötét nagyúr, ha akarja, úgyis megtalál, csakhogy otthon Piton nem lehet a közelemben, hogy megvédjen, és anyáék is veszélyben lennének. Ez az, amit nem látsz át te sem: már túlságosan benne vagyok ebben az egész ahhoz, hogy elmeneküljek! – majdhogynem kiabálva mondta ezeket.
    - Igazad van – vágta rá szomorú hangon a barátnője. – Igazából vissza sem kellett volna jönnöd az iskolába, és akkor a Sötét nagyúr nem szerzett volna tudomást rólad.
    - El sem hiszem, hogy ezt mondtad. – Majd Alice hirtelen, sírva elrohant.
    Alfreda sejtette, hogy A Szükség szobájába ment a barátnője, mert ott senki sem zavarhatta. Azonban abban is biztos volt, hogy kellett neki egy kis idő egyedül, így nem követte oda.

Bár minden sarkon megállt Ali, hogy alaposan szétnézzen, azért próbált olyan gyorsan rohanni, ahogy csak tudott. El kellett tűnnie mindenki elől, méghozzá azonnal. Olyan helyet akart találni, ahol biztosan egyedül lehet. Először Hisztis Mirtill mosdójára gondolt, ahova a szellemlány miatt senki sem járt, amit Luna-val már jó párszor kihasználták. Csakhogy Mirtill egyáltalán nem az a szellem volt, aki hagyta volna őt egyedül sírni, hanem azonnal kérdezősködni kezdett volna. Ezért egy sokkal jobb ötlete támadt.
    Megérkezve A Szükség szobája elé, elképzelte azt a szobát, ahol a hollóhátas barátnőjével szokott találkozni. Pár másodperc múlva pedig meg is jelent egy ajtó előtte, amin gyorsan bement. A hely éppen olyan volt, mint a legutóbbi alkalommal. Most is ugyanarra a párnára ült le, majd öntött magának egy pohár teát. Miközben lassan szürcsölgette azt, elkezdtek ömleni a könnycseppek a szeméből. Majd felhúzta a térdét, és felette összekulcsolva a kezét, hagyta, hogy elragadják az érzelmek.
    Rájött, hogy már napok óta nem sírt, pedig az elmúlt két évben a sírás esszenciális része lett az életének – egyfajta megtisztulási folyamattá vált számára. Ekkor viszont csak egyre jobban gyűltek fel benne az érzések, és ő nem törődött velük, inkább mindet elfojtotta, és ezek egyedüllétében hirtelen egyszerre zúdultak rá.
    Nem tudta, mennyi ideig sírt. Képtelen volt rendesen gondolkodni. Szinte megbénulva zokogott. De egy idő után kezdett alábbhagyni a sírása, és arra lett figyelmes, hogy szörnyen ki volt száradva a torka, ezért megivott két nagy csésze teát, majd végre sikerült összeszednie a gondolatait. Először azt hitte, hogy mérges volt Alfrira, de igazából meg tudta érteni a lány érzéseit, és jól is esett neki barátnője szeretete és támogatása. Úgy tűnt, Alfri inkább kibírta volna hosszabb ideig nélküle, csakhogy biztonságban tudja őt. Perselus-nak azonban tényleg meg kellett volna értenie, hogy Alice-nek már késő volt megfutamodnia, és hogy nem is szeretett volna. Végig akarta mindezt csinálni. A végsőkig segíteni akarta a pótapját. Neki ez volt a sorsa, amivel már megbékélt, már csak a többieknek kellett volna ugyanezt megtenniük.
    Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy korgott a gyomra. Először arra gondolt, hogy odaképzel magának valamilyen ételt, de végül úgy döntött, inkább Alfreda-val vacsorázik. De amint kiért a folyosóra, amely eléggé kihalt volt, rögtön tudta, hogy jóval későbbre járt már az idő, mint azt hitte.
   A klubhelyiségükbe érve azonnal meglátta Alfrit, aki egy levelet és két muffint tartott a kezében.
    - Szia! – köszönt neki Alice.
   - Szia! – Majd meg is ölelte a barátnőjét. – Már eléggé aggódtam. Tudod sejtettem, hogy A Szükség szobájába mész, és hogy legalább két órára szükséged van gondolkodni, azonban miután az letelt, elindultam oda. De hogy őszinte legyek, egyáltalán nem tudtam, hogyan is működik a szoba. Mivel gőzöm sem volt, milyen helyen lehetsz, ezért azt kívántam, hogy veled legyek, hogy megtaláljalak, de semmi sem történt. Ezért visszajöttem ide és próbáltam egy kicsit tanulni, majd elmentem egyedül vacsorázni. De azért hoztam neked két nagy muffint. – Amit át is nyújtott neki. – Nagyon finomak, én megkóstoltam egyet, és gondoltam, kár lenne kihagynod. Meg amúgy is sejtettem, hogy nagyon éhes lehetsz már. Csakhogy mire visszatértem, Te még mindig nem jöttél vissza, ezért tényleg elkezdtem aggódni. Megfogadtam, ha még félóra múlva sem kerülsz elő, akkor megkeresem az igazgatót – mesélte halk, aggodalommal teli hangon.
    - Bocsánat – mondta őszintén Alice. – Nem akartam így rád hozni a frászt. Egyszerűen csak…
    - Muszáj volt egy kicsit egyedül lenned – fejezte be helyette Alfri. – Ó, bocsi! Ma már lett elég bajunk abból, hogy befejeztem helyetted a mondandódat, ezért nem lenne éppen tanácsos ezt újból eljátszanom.
    - Semmi baj. De egyébként tényleg nagyon kellett ez a kis, vagy nem is olyan kis idő egyedül. Magam se vettem észre, mennyi érzés és indulat halmozódott fel bennem, amit most szó szerint ki kellett sírnom magamból. Ó, és nem mellesleg, át kellett mindent gondolnom jó alaposan, és rájöttem, hogy nekem az a sorsom, hogy kitartok a végsőkig mellettetek, és hogy segítem Perselus-t. Ezt pedig most már neki és neked is el kellene fogadnod, mert Ti legalább tudjátok a teljes igazságot, míg anya csak a felét tudja annak, ezért tőle nem is várhatok megértést. Úgyhogy nagyon jó lenne, ha Te mindenben támogatnál, Alfri, mert ennél jobban sohasem volt még szükségem rá. –  Újból könnyekkel telt meg Alice szeme.
    - Ez csak természetes – ölelte át barátnőjét Alfreda.
    - A muffint pedig köszönöm. Igazad volt, tényleg éhes vagyok. – Egy pillanatra el is nevette magát.
    - Mi az?
   - Semmi, csak vicces, hogy egyedül a korgó gyomrom volt az, amely tudatta velem, hogy egy elrepült az idő – magyarázta.
    - Úgy látszik, a gyomrunkban mindig bízhatunk – jegyezte meg Alfri.
    - És a barátainkban – tette hozzá Alice.
   - Apropó barátok, ezt Luna adta nekem ebéd után – adta át a korábban kezében lévő levelet. - De miután visszajöttél a klubhelyiségbe, szinte azonnal el is rohantál, ezért még nem volt alkalmam odaadni. – Ezt azonnal korrigálta is.
    - Köszönöm. – Az izgatottságtól, valamint a sok sírástól remegő kézzel nyitotta ki a borítékot Ali, és a levelet szokásosan úgy tartotta, hogy Alfreda is könnyen el tudja olvasni.

Kedves Alice!
    Sajnálom, hogy a múltkori óta nem tudtunk beszélni, de megértem, hogy van egy nagyon fontos dolog, amiről nem mesélhetsz nekem a DS miatt. Neked pedig azt kell megértened, hogy nekem itt kell lennem velük!
    Ez igaz, úgyis értelmezhető, hogy én őket választottam helyetted, pedig ez nincs így, csak egyszerűen érzem, hogy így kell tennem, hogy nekem itt a helyem mellettük.
    Remélem, attól még mindig a barátodnak tartasz, és még mindig van hely a szívedben számomra. Mert a Te helyed az én szívemben örökre megmarad!
    Kellemes szünetet! Szeretettben és békében teli karácsonyt kívánok Neked és édesanyádnak is.
    Csókol,
    barátnőd, Luna

 - Írnom kell neki egy válaszlevelet – mondta azonnal Alice.
     - De mikor adnád oda neki, a vonaton? – kérdezte Alfri, ezáltal emlékeztetve Alice-t, hogy ez volt a szünet előtt az utolsó éjszakájuk a Roxfortban.
    - Az az egy lehetőségem van, és meg fogom próbálni. – Majd felrohanva a szobájukba, azonnal neki is kezdett a levélírásának.

 Kedves Luna!
    Nincs miért sajnálkoznod, bár az tény és való, hogy nekem is nagyon hiányzol, de én is tudom, hogy az a feladatod, hogy a DS-ben légy, és hogy az ottani barátaidnak segíts. Teljesen megértem mindezt. Örülök, hogy Te is ugyanígy megérted, hogy az én sorsom mások segítése, és hogy erről neked nem beszélhetek.
    Azonban, ha mindketten sikerrel járunk a feladatunkkal, és minden jóra fordul, akkor újra barátok lehetünk, és már semmi sem fog közénk állni. Most azonban bármennyire is fáj mindez, az utunk egy ideig nem keresztezi egymást, ezért nem számíthatunk a másikra.
    De én is szeretnék számodra és az édesapád számára kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánni.
    Ölel, csókol,
    A.
    UI.: Az én szívemben is mindig lesz hely számodra.

 Direkt nem írta ki a teljes nevét, ha véletlenül egy másik DS-es tag kezébe kerülne a levele, hiszen nem tudta, hogy mit és mennyit árult el nekik Luna.
   Áldta az eszét, amiért már korábban bepakolt, mert így nem aznap este kellett neki látnia, amit a szobatársai se díjaztak volna, ha már a nap második felét átsírta. Majd reggel együtt mentek el Alfreda-val a vonathoz. Bár úgy indult haza Alice, hogy igenis visszafog ide térni, ha törik, ha szakad, ennek ellenére nem tudta megállni, hogy ne nézzen körül jó alaposan a szobájukban, hogy tudjon rá emlékezni, ha esetleg valaki keresztbehúzná a számítását.
    Hamar találtak egy üres fülkét, amibe végül nem is ült senki rajtuk kívül, így nyugalomban tölthették a hazaútjukat. Alice többször is kiment a mosdóba, hátha belefut Luna-ba, ami a harmadik alkalommal sikerült is neki. Egy félig fájdalmas, félig szeretetteljes mosollyal köszöntek egymásnak. Csakhogy nem volt egyedül a hollóhátas lány, nem sokkal mögötte jött Ginny, aki meglepően ugyanazzal a gesztussal reagált, ami jól esett Alinek. Így legalább tudta, hogy nem gyűlölték őt Ginny-ék sem, bár azt nem sejtette, hogy azt hitték, Piton zsarolása miatt nem lehetett a DS tagja. Talán nem is baj, hogy mindennek nem volt a tudtában, mivel az a tény, hogy milyen igazságtalanul álltak Perselus-hoz, nem fájdította tovább az amúgy is sajgó szívét és fejét.

Miközben elmentek mellette a lányok, gyorsan Luna kezébe nyomta a levelet. A hollóhátas lány egy pillanatra megszorította a tenyerét, ezzel mosolyt csalva Alice arcára. Korábban bármikor, bárhol megölelhették egymást, ekkor viszont már egy ilyen apró érintés is szívet melengetővé és rendkívül értékessé vált számukra.

- Hiányozni fogsz! – mondta sírva Alfri.
    - Te is Nekem. De mint mondtam, visszatérek ide. Ez ellen egyikőtök sem tehet semmit! – válaszolta magabiztosan Alice.
    - Tudom, de akkor is félteni foglak – jelentette ki a barátnője, akin tényleg látszott az aggodalom.
    - Ígérem, hogy írok neked karácsonykor levelet, hogy megnyugodhass!
    - De akkor tényleg tartsd is a szavad! – kérlelte Alfreda.
  - Mindenben fogom. – Majd egy kicsit megrázta magát, és ezután mosolyogva sétált oda az édesanyjához, ezzel is nyugodtságot és kiegyensúlyozottságot sugallva.
    - Szia, kincsem! – ölelt jó szorosan magához Angela. – Annyira örülök, hogy végre hazajöttél.
    - Én is, anya. – Majd a nő mellett álló, magas, negyvenes éveiben járó férfi felé nézett.
    - Ó, bocsánat! Ő Bart, akiről már írtam neked – mondta Angela, akin látszott, hogy zavarban van.
    - Kedves Alice, örülök, hogy végre megismerhetlek – nyújtotta a kezét az őszintén mosolygó férfi.
    - Jó napot! Én is, hogy megismerhetem Önt – köszöntötte Ali.
    - Ó, kérlek, nyugodtan tegezz! – ajánlotta Bart.
    - Rendben.
    Ali jó alaposan a férfi szemébe nézett, és nem látott semmi színjátékot, vagy gonoszságot. Ez már egy jó jel volt, ezért valamelyest meg is nyugodott. Abban pedig biztos volt, hogy az édesanyja komolyan gondolta, hogy senki sem léphetett az apja helyébe. Ez a férfi viszont első látásra úgy tűnt, mint aki tényleg pótolhatta azt az űrt, ami az édesapja hagyott maga után Angela szívében és életében.
    Bart nagyon sok mindent kérdezett Alice-től a hazafelé vezető úton, főleg az iskolával kapcsolatosan. Kiderült, hogy a férfi szintén a Roxfortba járt, méghozzá hollóhátas volt, de gyorsan hozzátette, hogy ettől még ne higgye Ali, hogy olyan okos lenne. Ez újabb jó pont volt a részéről, hisz ezzel kifejezte, hogy ő sem szerette, ha beskatulyázták a házak tagjait.
    Mikor hazaérkeztek és kezdett kipakolni a szobájában – amelynek hiányára mindig akkor döbbent rá igazán, amikor újra otthon volt –, az édesanyja közölte vele, hogy még várt rájuk egy igen fontos beszélgetés.
    - Ez az, csak nem úsztam meg mára! – emelte az öklét a levegőbe, mikor már egyedül volt.
    Mialatt kipakolt, próbálta minden bátorságát és komolyságát összeszedni, hisz sejtette, mi volt az a fontos téma, ami nem tűrt halasztást.
    Az utolsó gondolatai ezek voltak:
    - Alfriért, Luna-ért, Perselus-ért és persze anyáért, hisz azzal, hogy segítek Perselus-nak, igenis mindőjüknek segítek! – Mármint ebben hitt Alice, és hinnie is kellett, hogy legyen esélye megnyerni azt a szócsatát, amely pár másodperc múlva várt rá.