2015. szeptember 19., szombat

Adamfans.net / Egyetem / Tánc / Aranymosás / Oda

Kedves olvasóim!
Itt a szokásos helyzetjelentésem.
Az oka annak, hogy most többet kellett várnotok az új fejezetre igen egyszerű. Most kezdtem az egyetemet, és az órarendem nem éppen a legjobb, a táncpróbáimra sem tudok rendesen bejárni... 
De örülök, hogy felvettek, és vállalom a nehézségeket, amik előttem állnak. Ennek ellenére igyekszem legalább kéthetente hozni új fejezetet, miattatok és igazság szerint magam miatt is. Ezt a történetemet is, mint az összes többit, nagyon szeretem már most,igazán a szívemhez nőtt.
S közben már ketten is segédkeznek nekem a Félvérek harca javításában, hogy minél nagyobb eséllyel indulhassak a téli Aranymosáson.:)
Valamint Augusztus végén csatlakoztam az Adamfans.net szerkesztői csapatához. Már több, mint 5 éve Adam Lambert a kedvenc énekesem. Valószínűleg az iránta érzett rajongásom minden mást felülmúl, pedig sok minden iránt rajongok. ;)


Az Adamfans.net oldal pedig egyszerűen zseniális és profi, már évek óta követem, és nagy megtiszteltetésnek tartom, amiért felajánlották, hogy szerkeszthető lehetek. És persze az írás és a nyelvtudás terén is sokat segít. Persze az is nagyon jó, hogy az ott írt cikkeimet nagyon sokan olvassák, és olyan információkat juttathatok el másokhoz, amiket maguktól valószínűleg nem találnának meg sokan. Nagyon élvezem! Persze ez is vesz el a szabadidőmből, de mint azt fent is írtam, az Oda... történetemet sem hanyagolom. De már nagyon-nagyon sokadjára kérlek titeket, hogy ha már én sem feledkezem meg rólatok, akkor ti se rólam. Egy-egy komment, pipa mindig feldobja a napomat. Nem kell hosszú, elemző komment, de legalább egy kicsit érezzem, hogy itt is van igény az írásaimra. 
Előre is köszönöm! 
További jó hétvégét nektek!
Puszi Mese

2015. szeptember 16., szerda

Oda... - 4. fejezet - A múltat otthagyva, a jelenben elbukva

- Na, végre, Kili! – kiáltott fel az öcsém legjobb barátja, Fárin, akivel valamelyest én is jóban voltam, és aki külsőleg kifejezetten hasonlított rám. Példának okáért, a legszembetűnőbb egyezésünk az volt, hogy szinte ugyanolyan volt a hajszínünk, de az arccsontunk, a magasságunk és a testalkatunk is nagyon húzott egymásra, és abból amennyire ismertem már korábbról, azt is meg tudtam állapítani, hogy a temperamentumunk sem állt messze egymástól. Nem csoda, hogy az öcsém annyira jóban volt vele, de azért reméltem, az elmúlt egy évben nem az én pótlékommá volt Fárin az életében.
     - Azt hittük, már sohasem jössz meg. – Ezt egy fiatal lány mondta, aki szintén szőke volt, és ami meglepett, alig volt szakálla. Még egy törp nőt sem láttam, akinek ennyire kevés és szőke lett volna az arcszőrzete. Az alkata is törékenyebb volt, mint a legtöbb nőnek, és nagyjából egy magas lehetett velem, ami szintén meglepő volt. De azt is azonnal kiszúrtam, mennyire hasonlított Kili legjobb barátjára, ebből rögtön arra következtetve, hogy testvérek voltak. A gyanúm be is igazolódott, amikor megtudtam, hogy a lányt Nárinnak hívták.
    - Gondolom, nektek nem kell bemutatnom a bátyámat – mondta Kili, miután mindenki nevét végigsorolta.
    - Nem bizony! – vágta rá az egyik törp, akit Berinnek hívtak. – Már sokat hallottunk rólad, kedves Fili. – Közben felállt, hogy kezet nyújtson nekem, és az arcáról kedvességet véltem leolvasni, míg a hangszínéből közvetlenséget kihallani. – Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek.
    - Szintúgy – mondtam, miközben megszorítottam a kezét. Ezt követően a többi törp is egy-egy kézfogással fogadott, kivéve Nárint – bár egy lánytól nem is vártam el –, aki csak a fejével bólintott egyet, miközben egy halovány mosollyal jutalmazott.
    - Na és, minek köszönhetjük a jelenlétedet? – volt kíváncsi Fárin. - Mármint nehogy félreérts, nagyon örülök, hogy itt vagy, de azért mi tagadás, meglepődtem, és úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül - tette gyorsan hozzá, és a társaság nem egy tagja helyeselte a mondatának végét.
    - Ó, ennek igen egyszerű az oka! – kezdtem bele, és amennyire ez ekkor lehetséges volt, igyekeztem könnyedséget csempészni a hangomba. – Rájöttem, hogy túl sok időt szántam a népünk múltjának tanulmányozására, és itt az idő, hogy összeismerkedjek pár korombeli törppel - vallottam be őszintén az indítékomat.
    - És mi lettünk a legelső kiválasztottjaid? – kérdezte némi szarkazmussal a hangjában a csapat egyetlen női tagja.
    - Na, de, Húgom! – szólt rá Fárin kikerekedett szemekkel. – Hogy mondhatsz ilyet?
    - Miért, talán távol állok az igazságtól? – nézett rám kitartóan, fürkésző arckifejezéssel.
    - Nekem nincsenek kiválasztottjaim – feleltem nyugodtságot magamra erőltetve. – De tény és való, hogy az öcsém barátait, vagyis titeket akartalak először közelebbről megismerni – mosolyodtam el haloványan.
    - Amivel nagy örömet szereztél nekünk – zárta le ezzel a témát Fárin.
    Ezután teljesen általános dolgokról beszélgettünk. Szóba sem jött, hogy én voltam a trón várományosa, és az, amit sokan már sejtettek: egy nap elindulunk páran visszaszerezni Erebort. Már legalább két órája mehetett az ivászat és a hangos beszéd, amikor megérkezett Iban és Darin nagy vidáman.
    - Nocsak, nocsak, kit látnak szemeink! Ez csak nem a jó öreg Fili? – kérdezte viccelődve Iban.
    - Nem csalnak a szemeid, Drága barátom. Ez valóban ő – mondta Darin szintén gúnyosan.
    - „Drága barátom” – idéztem felhúzott szemöldökkel. – Legutóbb alig tudtunk szétszedni titeket Kilivel.
    - De hisz azóta már egy esztendő is eltelt! – nézett rám értetlenül Darin, ezzel is szembesítve vele, hogy ezen letűnt év alatt, a korombeliek mennyivel aktívabb napokat éltek meg, mint jómagam.
    - Viszont az való igaz, hogy veled azóta sem találkoztunk, Fili. Ennek nagyon jól tudjuk az okát, de akkor is… – rázta a fejét szomorúan Iban, és láthatólag kicsit vacillált, be merje-e fejezni a mondatát. – Hiányoztál nekünk. – Végül nem törődve senkivel és semmivel, megölelt, ezen öleléssel feltöltve lelkem csordogáló patakját, és azt az érzést keltve bennem, hogyha egy napon trónra kerülök, talán  szeretni is
tudna a népem, nem csak tisztelni.
    - Így igaz, Drága barátom. – Úgy sejtettem, direkt használta ezt a kifejezést Darin, majd ő is megölelt.
    - De most itt vagyok, és ezentúl igyekszem a régi és az újdonsült barátaimmal is minél több időt eltölteni – mutattam a többiekre, de igazából legfőképpen saját magamnak szóltak a szavaim, amiket azáltal, hogy kimondtam, még inkább nyomatékosítottam.
    - Támogatjuk az ötletet, nem igaz? – kérdezte a többiektől Iban, majd felemelt az asztalról egy korsó sört, és meghúzta a tiszteletemre.
    - De igaz! – felelte a többiek nevében is Fárin.
    Ezután egyesével mind lehúzták a saját korsójukat, kivéve egy személyt, Nárint. Ezzel is azt az érzést keltve bennem, hogy nagyon nem kedvelt. Ezt azonban nem voltam hajlandó kudarcként elkönyvelni, hiszen számos új barátságot kötöttem aznap, és a két gyermekkori bajtársammal is végre újra beszélhettem. Ez igenis egy jó este volt számomra. A legjobb az elmúlt egy évben, sőt talán az elmúlt tíz évben. És mindezért az édesanyámnak és Kilinek tartoztam hálával: nélkülük nem élhettem volna át mindezt.


Arra keltem, hogy a Nap majd kiégette a szememet, de bárhogy igyekeztem, egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Fájt minden porcikám, de legfőképp a fejem. Az első gondolatom természetesen az volt, hogy lebetegedtem. Még úgyis, hogy ez nem igazán volt jellemző a törpökre, rám pedig még annyira sem. Egyszerűen nem tudtam rájönni, mi lehetett ez a furcsa, ismeretlen rosszullét. Ekkor azonban, semmivel sem törődve, hirtelen felpattantam, mivel éreztem, hogy hányni fogok. Szerencsére sikerült tisztán hagynom a szobámat, nagy megnyugvásomra, és végül egy pohár vizet is magamba nyomnom, ezt követően pedig visszafeküdtem, hogy a puha ágyam oltalmában leljek némi jobbulásra.
    - Fili, csak nem beteg vagy? – jött be édesanyám a szobámba.
    - Tessék? – ijedtem fel kábulatomból.
    - Mi történt, Kisfiam? – ült le az ágyam szélére, és végigsimította a kezét a homlokomon.
    - Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy Kili barátaival beszélgettünk és iszogattunk, majd a legközelebbi emlékképem már az, hogy az ágyamban szenvedek – feleltem. – Minden olyan zavaros.
    - Ó, te! – kacagott jóízűen anyám.
    - Mi olyan vicces? – lettem hirtelen ideges.
    - Csak az, hogy másnapos vagy.
    - Másnapos? – húztam fel a szemöldökömet. – Mint amilyen Thorin bácsi és Balin szoktak néha lenni?
    - Pontosan.
    - Nem hittem volna, hogy egyszer velem is ez fog történni – vallottam be, és zavarba is jöttem ettől a helyzettől, amibe saját magamat sodortam.
    - Mit ne mondjak, amikor arra kértelek tegnap, hogy szórakozz kicsit, meg se fordult a fejemben, hogy rögtön beleugrassz a sűrűjébe. – Közben újra felkacagott, ami kicsit enyhítette a rosszullétemet.
    - Már az is baj, ha túl engedelmes vagyok? – incselkedtem vele.
    - Nem, Fili, egyáltalán nem baj
közben alaposan végigmért. - Hisz nem nekem kell végigszenvednem a mai napot.
    - Ez igazán kedves tőled – mondtam tettetett sértődéssel. – Büszke lehetsz magadra, hisz azt már biztosan elérted, hogy ma se tanulni, se edzeni ne tudjak.
    - Fili, be kell vallanom, az volt az elsődleges szándékom, hogy másnaposan feküdj egész nap az ágyadban.
    - Az édesanyám és az ő humorérzéke! – ráztam a fejemet, de mindenesetre jobb kedvem lett, és legalább megtudtam, miért is voltam rosszul. Bár sohasem hittem volna, hogy egyszer túlzásba viszem az ivászatot, de úgy látszott, ennek is meg kellett történnie; és tapasztalatszerzésnek nem volt rossz.
    - Fili, képzeld… - rontott be Kili, aki szégyenkezve lesütötte a szemét, amint meglátta édesanyánkat. – Inkább visszajövök később.
    - Nem! Nem mész te sehova! – tette keresztbe a kezét anyánk, miközben felállt. – Hát, hogy figyeltél te a bátyádra tegnap este?
    - Én… Igazán sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen belőle, de látnod kellett volna, milyen jól érezte magát. Nem volt szívem megálljt parancsolni neki – vallotta be az öcsém, én pedig biztosra vettem, hogy édesanyánk is tudta, hogy minden szava igaz volt: tényleg csak a jóindulat vezérelte.



- Elhiszem, Kili, de akkor is, ha legközelebb ilyesmi fordul elő, akkor ne engedd, hogy eddig fajuljon a dolog! – A hangja egyszerre volt parancsoló és lágy.
    - Ígérem, így lesz, Anyám! – húzta ki magát az öcsém.
    - Erre igazán nem lesz semmi szükség – mondtam, miközben nem kis fájdalmak árán felálltam. – Most már én is tudom, hogy nem szabad így elveszítenem az önkontrollomat.
    - Akkor ezt megbeszéltük – zárta le ennyivel édesanyánk. – Most magatokra hagylak titeket, mert biztosan van miről beszélnetek.
    - Tényleg sajnálom, Fili – kezdte Kili miután kettesben maradtunk. – Nem akartam, hogy ez történjen veled. Hisz tapasztalatból tudom, hogy nagyon nem jó dolog a másnaposság.
    - Efelől biztos vagyok, drága öcsém. – Közben úgy döntöttem, inkább visszaülök.
    - Egyébként mennyi mindenre emlékszel? – érdeklődött, miközben ő is leült mellém.
    - Szinte mindenre, csak onnantól kezdve ködös a dolog, hogy Fárin elkezdte a szomszédjában élő öreg törp urat mókásan kifigurázni – feleltem.
    - Utána kábé tíz percet maradtál már csak – mondta.
    - De hogy jutottam el ide? Mert biztosan nem egyedül.
    - Hát… - Nem mert a szemembe nézni.
    - Kili, mi történt? – lettem ideges, mivel tudtam, hogy valamit nem akart elmondani.
    - Semmi lényeges – hazudott átlátszóan.
    - Kili!
    - Rendben, szóval úgy volt, hogy Fárinnal együtt kísérünk vissza, de aztán a többiek visszahívtak, hogy ne menjek még el, és én sem voltam éppen józan, így engedve nekik, visszamentem – vallotta be, miközben szégyenkezve lesütötte a tekintetét.
    - De akkor ki segített a barátodnak? – kérdeztem semmit sem sejtve.
    - A húga, Nárin – mondta ki végül pont annak a nevét, akiét a legkevésbé akartam hallani, mert az előtte való leszerepeléstől tartottam a leginkább.
    - Ó, szóval egy lánynak kellett elcipelnie ide! – Végre minden összeállt a fejemben. – Ez igazán remek! - mondtam szarkasztikusan.
    - Jaj, ne túlozd el! Hisz egyáltalán nem vagy nehéz, és amúgy is, Fárin valószínűleg megoldotta, hogy főként rádőlj – legyintett a kezével.
    - Ezzel most nem igazán nyugtattál meg.
    - Sajnálom, de ami történt, megtörtént – jött tőle ez a lerágott életbölcsesség.

    Én azonban meg nem történté akartam tenni. Még hogy a jövendőbeli királyt egy lánynak kelljen a szobájába kísérnie, mivel nem tudta, hol az ivászatban a határ! Ez több volt, mint megalázó, főleg úgy, hogy Nárin egyértelműen nem szimpatizált velem. Tudtam, ezek után még kínosabbak lesznek majd a vele való találkozások!


  (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)