Piton és a lány - Újra!

Kedves olvasóim!

Mint azt láthattátok, szeptember 7-én feltöltöttem az Oda... legújabb, immáron 16. fejezetét, amihez még mindig nem kaptam kommentet... Nem fogom leírni a szokásos szövegemet, felesleges, de azért képzeljétek ide!

A 17. fejezetet is már megírtam, jövőhéten fel is fogom tölteni, azonban addig is szerettem volna egy kis helyzetjelentést hozni nektek. A héten elkezdődött a második évem az egyetemen, amit részben vártam, mivel tényleg nagyon tetszik, és egyes csoporttársaim is már hiányoztak. Bár most lebetegedtem, így nem minden úgy jött össze, ahogy akartam, de gyógyulgatok. Amiért azonban nem vártam az egyetemet, az az, hogy ismét kevés időm lesz az írásra. Nyáron jó pár Oda... fejezetet írtam, és még profibbá tettem a Félvérek harcát, stilisztikailag még inkább rendbe raktam, plusz jó pár kiegészítéssel tettem még egészebbé és érthetőbbé. A három segítőm még mindig olvassa, de remélhetőleg már idén mehet az újabb kiadóvadászat. 

De addig is, hogy most épp min dolgozom ismét, amire már a bejegyzés címében is utaltam, újra elővettem a Piton és a lányt. 

Hogy miért ennek a történetemnek a javításának ültem neki, annak több oka is van. Egyrészt azért, mert az Oda...-t írva többször elfogott a bűntudat a Piton és a lányra gondolva, ami tudtam jól, hogy stilisztikailag még mindig nincs igazán rendben, még úgyse, hogy anno már egyszer újra olvastam és javítgattam. De mivel azóta is nagyon sokat javultam technikailag, így már kissé szégyelltem, hogy ilyen állapotban van még mindig. 

Másrészről viszont imádom ezt a történetet. Közel két éve, 2014. október 31-én töltöttem fel ide az utolsó fejezetet. Hogy mit éreztem akkor, és hogy mennyit is jelentett nekem ez a fanfiction, amikor írtam, azt akkor egy ehhez hasonló bejegyzésben megosztottam veletek. IDE kattintva vissza tudjátok olvasni, ha gondoljátok.  

2015. július 16-án pedig a javított verzió utolsó fejezete is felkerült az oldalra. Érdekes, hogy összesen csak kicsit több, mint egy évet bírtam ki a Piton és a lány nélkül. Annyira hozzám nőttek a karakterek, és annyira sok idő volt megírnom, részben ebben a történetben nőttem fel, mint író, épp ezért nem hagyhattam stilisztikailag ilyen formában. A történet és a karakterek megérdemelnek egy javítást, így nemrég neki is álltam, és már a második rész végét töltöm majd most újra. 

Aki netalántán mostanában talált a blogomra, és elkezdte olvasni a Piton és a lányt, bár tudom, a kíváncsiság nagy úr, de ha türelmesek, jobban járnak, ha megvárják míg újratöltöm a harmadik részt is. Minden héten igyekszem majd beszámolni nektek vagy itt, vagy a blog facebookos oldalán arról, hogy épp melyik fejezeteket töltöttem fel legutóbb. Valamint az alapján is megtudjátok az új és a régi fejezeteket különböztetni, hogy az újak ismét Monotype Corsiva betűvel vannak írva. Utólag rossz ötletnek tartottam, hogy átállítottam másra. Mindig is ebben a betűtípusban írtam ezt a történetet, régen így is volt feltöltve, és valahogy össze is nőtt a szememben ezzel a betűtípussal. Számomra így van meg az igazi "Piton és a lány hangulat".

Szóval, megéri várnotok, még úgyis, hogy a történetszálba nem nyúlok bele, ami nem véletlen. Ezt a fanfictiont 15-18 éves koromban írtam, és mindig mikor újraolvasom, az akkori énemet, írói stílusomat és megoldásaimat látom vissza. Nem adatik meg sokszor hogy egy író a régi írásait megtarthassa eredeti formájukban. Nekem például nincsenek meg a Félvérek harcának a korábbi verziói, így nem is tudnám összehasonlítani őket. Viszont ez a történet, ahogy az egyik barátnőm is mondta, ártatlan, és ez abból fakad, hogy fiatalon írtam. Nem mintha, most idős lennék, viszont két év ilyen korban nagyon sokat számít. De, és ez egy fontos de, ennek a történetnek nem tenne jót, ha elvenném a fiatal koromból eredő ártatlanságát, és sokkal érettebbé tenném. Így szeretem, ahogy van. Attól még egy-két helyen plusz pár mondatot fellelhet az, aki újraolvassa, de lényegi változtatások NEM LESZNEK!!

Igyekszem még a hétvégén elkezdeni a harmadik részt is javítani. Tényleg, nagyon jó újra visszatérnem ehhez a sztorihoz, tudom, hogy nem most javítom utoljára, de már olyan állapotba akarom rakni, hogy ne féljek, ha egy profibb író téved ide, akkor szégyenben maradok. És azt meg kell jegyeznem, hogy néhol még mindig csak forgatom a szemem, milyen jó megoldások is kerültek ebbe a fanfictionbe. Olykor csak nézek, hogy milyen jól sikerült az eredeti könyveknek és az én saját történetszálamnak az összemosása. Épp ezért nem tudom, lenne-e ilyen jó, ha most írnám meg. De ez egy olyan kérdés, amire nem is kell válasz, hisz a történet már meg van írva, és csak apró korrigálások várnak rám. :D

Szép hétvégét, és majd akkor jelentkezem egy új Oda... fejezettel, és a tájékoztatással, hol tart a Piton és a lány javítása.  

Puszi, Mese

Oda... - 16. fejezet – Egy múltban útra kelt kovács fiú

    Másnap reggel épp munkába indultam, amikor Thorin bácsi sietve megállított. Rögtön láttam, hogy jókedve volt, így biztosra vettem, hogy valami remek újdonsággal fog szolgálni.
   - Jó reggelt, Bácsikám! Mitől vagy így feldobva? – kérdeztem azonnal rá.
   - Most kaptam a hírt, hogy Vaslábú felénk tart. Holnap estére itt is lesz – felelte mosolyogva.
   - Dáin erre tart? – lett nekem is jókedvem a hírtől.
   - Így van.
   - Nem is emlékszem, mikor járt itt utoljára, vagy hogy mi mikor látogattuk meg – gondolkodtam el.
  Kicsiként félévente láttuk Dáin bácsit: hol mi mentünk hozzá, hol ő jött hozzánk. Abban megegyeztünk Kilivel, hogy az üdítőbb volt, amikor mi hagytuk el az otthonunkat: hisz ki ne örülne egy kis levegőváltásnak? Épp ezért tudtam átérezni, mennyire sokat jelenthetett Nárinnak, amiért végre ő is elkísérhette az apját és a bátyját a számukra már szokásos útjukra. Bár én sem utazhattam annyit, amennyit szerettem volna, de Nárinnál sokkal többet láttam Középföldéből.
    - Azért találkoztunk rég vele, mert mind el voltunk foglalva a saját dolgainkkal. Neki sem könnyebb egybetartani a népét. De ahogy a családi vacsorákat, a Vaslábúval való találkozókat is újra vissza kell hoznunk az életünkbe – bólogatott komolyan.
    - Egyetértek, Bácsikám – tettem a vállára a kezemet.
    - De nem is tartalak fel tovább. Gondolom, mész a kovácsműhelybe.
    - Így van, de attól még bármikor szívesen beszélek veled, főleg, ha ilyen jó hírrel szolgálsz.
    - Szólok, amint megérkezett  – tette a vállamra a kezét búcsú gyanánt.
    - Köszönöm – zártam le ezzel a beszélgetésünket, majd ki-ki ment a saját dolgára.

Amint beléptem a műhelybe, valami furcsát észleltem Dofir arcán, ami újszerűen hatott rám, de nem tudtam magamtól eldönteni, vajon jó vagy rossz értelemben.
    - Jó reggelt, Fili! – köszönt sejtelmesen.
    - Szervusz, Dofir! Csak nem gondolkodtál a tegnapi ajánlatomon? – kérdeztem bizakodóan, mert ez az egy dolog jutott eszembe magyarázat gyanánt, vajon mitől volt ekkor másabb a megszokottnál.
    - De, épp azt tettem – mosolygott elszántan.
    - És? – kezdtem tűkön ülni.
    - És… – kacsintott egyet.
    - Elmész – jöttem rá.
    - Igen. Itt az idő, hogy végre pontot tegyek a dolog végére. Igenis meg kell látogatnom. Már rég meg kellett volna, és most végre van kire hagynom a műhelyemet – mutatott rám.
    - Ez a beszéd! – váltam még vidámabbá, majd arra lettem figyelmes, hogy elnevette magát. – Mi olyan vicces?
    - Semmi, csak korábban nem hittem volna, hogy épp a trónörökös lesz az, aki átveszi tőlem a műhelyemet pár napra. – Nem láttam még ennyire jóízűen kacagni, ami rám is némileg átragadt.
    - Ha túl rangosnak tartasz a feladathoz, egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok – voltam cinikus vele.
    - Kérlek, ne! Így is tíz év kellett, hogy rászánjam magam erre az útra. –  Megint komollyá vált, még a szemöldökét is elkezdte ráncolni. – Félek, ha nem indulok már holnap el, akkor még meggondolom magam. Nincs újabb tíz évem, hogy ismét összeszedjem a bátorságomat. Most kell mennem, vagy soha.
    - Mindenképp indulj holnap!
    - És mi lesz, ha pont akkor jön egy-egy bonyolultabb, vagy több törpös munka, amíg odavagyok? – ráncolta össze aggodalmasan a szemöldökét. – Oda-vissza két nap az út, és megeshet, hogy hosszabb időre maradok, így négy-öt napba is beletelhet, mire hazaérek.
    - Akár egy hétre is mehetsz – nyugtattam meg. - Amúgy is, van egy fiatal törp, aki szerintem nem bánná, ha megtanítanám neki is a kovácskodás alapjait.
    - Ha Kili herceg elvállalja, hogy segédkezik neked, akkor tényleg nyugodtan kelek útra.
    - Ha gondolod, már most megkérdezzem erről. Meg hát, az sem árt, ha megismerkedtek végre. – Eljött már az ideje, hogy bemutassam egymásnak az öcsémet és az immáron legjobb barátomat.
    - Csodálom, hogy eddig még nem lesett meg munka közben – jegyezte meg.
   - A látszat sokszor csal Kili esetében. Meg szokta hagyni a magánszférámat – keltem a testvérem védelmére. – Ahogy én is az övét. Ráadásul most ő vetette bele magát a népünk múltjának tanulmányozásába.
    - Valóban, már említetted, hogy most ő olvassa azt a végtelen hosszú könyvet.
    - De attól még szerintem szívesen segédkezne, hiszen nem gyakran adódik ilyen lehetőség, hogy kettőnkre bízna valaki egy kovácsműhelyt. Meg azt sem szeretném, ha hozzám hasonlóan túl sokáig zárkózna be a szobájába. – Mindenképp szerettem volna megvédeni attól, hogy elkövesse az én hibámat.
    - Vigyáz, mert a végén még egy másik kovács lecsap Kilire, miután megtanítod neki az alapokat, és lesz némi konkurenciánk – viccelődött, amitől ismét vad nevetésbe kezdett.
    - Hidd el, ezt nem szeretnéd, mivel nagyobb sikere van a nők körében, mint nekem! – tetetett szomorúsággal tudattam ezt vele.
    - Ne légy te ebben olyan biztos! – mondta meglepő komolysággal. – Úgy tudom, hogy a szőke haj, kék szem párosítás igen kedvelt a nők körében.
    - Talán körülötted is legyeskednek törp-lányok? – lettem kíváncsi, hiszen az egyező haj- és szemszínünk miatt úgy vettem ki, mintha saját tapasztalatból beszélt volna.
    - Anno legyeskedtek, de rá kellett jönniük, hogy az én szívem foglalt.
    - Akkor még inkább itt az ideje annak a látogatásnak – húztam fel a szemöldökömet.
    - Igen, itt van – sóhajtott egy mélyet.
    - Hadd lássák, hogy nem vagy többé agglegény.
    - Ó, azért ne rohanjunk ennyire előre! Lehet, hogy túl későn érek oda, sőt majdhogynem biztos vagyok benne – tette hozzá szomorúan.
    - Majd meglátod, Dofir! Ne add fel előre! – veregettem meg a vállát. – Én viszont most elrohanok Kilihez.
    Vidáman ballagtam az öcsém szobájához, és szinte biztos voltam benne, hogy milyen látvány fogad majd: Kili le-fel járkált, miközben erősen koncentrálva mondogatott pár sort a könyvünkből. Mintha magamat láttam volna egy évvel korábbról. Még ha első benyomásra sok mindenben különböztünk is, ez is egy újabb bizonyítéka volt annak, hogy nem csak a külsőnket illetőleg voltak közös vonásaink.
    - Kili, bocsánat, hogy zavarlak! – mondtam, mivel azt sem vette észre, hogy bementem a szobájába.
    - Semmi baj, Bátyám, mondd csak! – tette le óvatosan a vaskos kötetet, és bele is rakott egy papír fecnit, hogy jelezze magának, melyik oldalnál szakítottam félbe. – Mi járatban vagy ilyen későn?
    - Ilyen későn? – lepődtem meg a kérdésen. – De hát már majdnem délelőtt van, Kili! Ó! – jöttem rá azonnal, mi történt: ugyanaz, mint ami velem is előfordult annak idején számtalan alkalommal. – Úgy belemerültél az olvasásba, hogy elfelejtettél lefeküdni, igaz?
    - Öhm, azt hiszem – hirtelen zavarodottság jelent meg az arcán; látszott, hogy visszaidézte az éjszaka és a reggel történéseit. – Tényleg, vacsora óta nagyon sok idő telt el – kapott a fejéhez. – Azért is voltam olyan éhes. De hát tudod, hogy mindig van némi rejtett tartalék a szobámban, ha hirtelen megéheznék. Most is az mentett meg – mutatott az asztalán lévő tálra, ami ritka alkalmak egyikeként már ilyen korán teljesen üres volt.
    - Abból sem jöttél rá, hogy elrepült az idő, hogy mindent megettél? – kérdeztem kíváncsian.

 

- Nem, egyáltalán nem – vakarta meg a tarkóját zavarában. – Azt hittem, hogy szimplán hamar megéheztem a vacsora után. Tudod, nem egyszer van, hogy éjszaka nem alszom jól, mert annyira éhes vagyok, így ez nem volt szokatlan.
    - Aha! – Így már mindent értettem. - Gyorsan elmondom, miért jöttem, aztán hagylak is pihenni, Öcsém. Mert rád fér! – tettem hozzá, mielőtt ellenkezhetett volna.
    - Rendben, hallgatlak.
    - Nincs kedved pár napig segédkezni nekem Dofir műhelyében?
    - Hát persze, hogy van – jött elő a szokásos Kili-féle életvidámság. – De hogyhogy erre kérsz? Csak nem kell elutaznia Dofirnak? – trafált bele azonnal.
    - De, és egyedül nem bírnék mindent megcsinálni négy-öt napon át – feleltem.
    - És én jutottam rögtön az eszedbe. Hm… – tetettet sértődöttséget tükrözött az arca. - Csak nem ki akarsz használni, Fili herceg?
    - Nem, nem akarlak kihasználni, Kili herceg. – Régi szokásunk volt, hogy ilyen helyzetekben odatettük a másik neve után a „herceg” jelzőt, ezzel is jelezve, hogy csak a móka kedvéért csináltunk úgy, mintha haragudnánk egymásra.
    - Jól van, mert az nem esne jól az önbecsülésemnek. Meg hát, amúgy is van elég dolgom – mutatott a könyvre.
    - Azt látom, de azért fogadj meg egy jó tanácsot attól, aki végigment mindezen! – kértem, miközben mélyen a szemébe néztem. – Ne hagyd, hogy teljesen magába szippantson a múlt, bármennyire is csábító! Maradj itt a jelenben, Kili! Maradj itt velünk! Ne kövesd el ugyanazt a mulasztást a való életedben, mint amit én!
    - Igazad van: én is hasonlóan kezdek a könyv megszállottjává válni. De most már jobban figyelek majd, ígérem.
    - Jól van. Mert hidd el, nem volt könnyű egy év után visszatérnem a hétköznapokba! Nem jó dolog a vakbuzgóság, efelől biztosíthatlak. – Még mindig éreztem némi szégyenérzetet emiatt, de azzal nyugtattam magamat, hogy legalább az öcsém hasznára lehetett, hogy én már kijártam előtte a rögös utat.
    - Elhiszem.
    - Na de, akkor hagylak is pihenni – tértem vissza a saját emlékképeim mezejéről. – Holnap reggelinél találkozunk, és utána kezdjük a munkát.
    - Rendben – dörzsölte össze a két kezét. – Már alig várom.
    - Biztos, hamar ráérzel. – Már épp fordultam volna ki az ajtón, amikor eszembe jutott még valami. - Ó, és még annyit, hogy holnapra várható Dain bácsikánk.
    - Komolyan? – csillant fel a csokoládé barna tekintete.
    - Komolyan – feleltem.
    - Ez aztán a jó hírek reggele.
    - Épp ezért pihenj, mert holnap sok energiára lesz szükséged!
    - Úgy lesz!

 

 Majd visszasiettem Dofirhoz, akivel az aznapi sürgős munkákat hamarjában elvégeztük. Ő ezután gyors pakolásba kezdett, én pedig a friss munkákat vettem fel. Előreláthatólag sok mindent kellett megcsinálnunk az elkövetkezendő napokban Kilivel. Mintha a törpök megérezték volna, hogy pont nem kellett volna annyi feladatot ránk bízniuk, és az átlagosnál több megbízást adtak le. De úgy volt szép az élet, ha nem volt egysíkú és egyszerű. Én mindenképp bizakodva álltam az öcsémmel való közös munka elé. Ránk fért pár együtt töltött nap, és még Dáin bácsi is úton volt felénk. Ahogy azt Kili is megállapította: ez a jó hírek reggele volt.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)