2016. október 31., hétfő

Még ha túl szép is, fogadj el!

    Kedves olvasóim!
  Ahogy arról már elhintettem a morzsákat, ezentúl több rendhagyó bejegyzésem is lesz, és azt is elmondtam nektek, hogy a legelső egy magyar íróról fog szólni. Nem is húznám tovább az időt, lássuk, ki miatt döntöttem úgy, hogy magamhoz nem hűen könyvkritikákat írjak!
    Ez a személy nem más, mint Rácz-Stefán Tibor, aki megítélésem szerint nagyon kellett a magyar írói palletára. Ennek az okát pedig ki is fejtem nektek.
    Előre megjegyzem, hogy nem kevés spoiler lesz a könyvekből, így csak saját felelősségre olvassátok tovább a cikket!

    Nagyon kíváncsian vásároltam meg magamnak tavaly nyáron az általam kedvelt Media Addict oldal írójának az első regényét, a Fogadj el!-t. (A könyv rövid összefoglalóját IDE kattintva olvashatjátok el.)


    Fontos, hogy ez a történet nem csak arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen nehéz sorsa van azoknak, akik nem heterók főleg Magyarországon , hanem arra is, hogy a szegénység mekkora nagy hátrányt tud okozni, és mennyire kirekesztenek egyes embereket miatta. Betekintést nyerhetünk a könyv által Petra életébe, akit tönkretesznek lelkileg, és végül a lehető legrosszabb megoldáshoz folyamodik. Őszinte leszek, sajnos megértettem őt, mivel Tibi szépen, fokozatosan vezette le, hogyan lehet a mélybe süllyedni a környezetünk által.
 "Azonban már felnőttem. Elillant a tündérmese. Nem hiszek már az álmokban." - Petra
    Szörnyen megrázó volt számomra Petra története, főleg annak a lezárása. De nem csak arról kell olvasnunk, hogy minden szép és tökéletes, mert nem az, és az sem reális, hogy minden történetnek happy end a vége. Olykor szembe kell néznünk azzal, hogy a világ kiba...túl gonosz tud lenni, és olykor pont a legszeretetreméltóbb embereket teszi a leginkább tönkre. Elég egy apró hiba, és mindened oda, utána pedig süllyedsz egyre mélyebbre, mígnem elérsz egy olyan mélységet, ahonnan már nem tudsz felállni, és feladod...
"Egy romhalmaz lettem, akit még a tulajdon anyja sem bír elviselni." - Petra
    Kiráz a hideg, ha erre a regényre gondolok, mert annyira realisztikus volt számomra. Petra története már magában elég lett volna ahhoz, hogy felkeltse vele az érdeklődésemet Tibi, de ez csak az egyik fele volt ennek a jelentőségteljes történetnek. A másik felét pedig Dávid és Áron tették ki. Érdekessége a könyvnek, hogy míg Petra jelenetei E/1-ben lettek megírva, addig a fiúké E/3-ban, váltogatva a szemszögüket. Ezt az elején furcsálltam, de igazából meg tudtam érteni, miért döntött Tibi így, és ezáltal számomra nem is vesztett az értékéből a történet.
 "Ha én nem lehetek boldog, legalább Dávid legyen az. Legalább Ő." - Petra
    A három főszereplő közül Dávid volt az, akivel a leginkább azonosulni tudtam. Már a legelső közös jelenetükkor elkezdtem shippelni őt és Áront. Nagyon jó volt mindkét fiú perspektívájából követni, hogyan is alakult a kapcsolatuk. Az pedig, hogy Áron érdeklődését egy fiú sem keltette fel Dávid előtt, külön imponált számomra. Ebből is látszik, hogy attól még mert beállítottságunkból kifolyólag elvileg vonzódunk az azonos, vagy ellentétes nemű emberekhez, esetleg mindkettőhöz, egyáltalán nem biztos, hogy tényleges vonzódást is el kezdünk érezni addig, amíg egy különleges személlyel nem találkozunk. Áron viszont rátalált az ő imádnivaló Dávidjára.
"Ha egy olyan regényt olvasott, ami tetszett neki, akkor ritkán reagált a külvilágra. Szerette, amikor a cselekmény beszippantja őt, olyankor elfeledkezett a saját életéről, arról, ami fájt neki, és azokról a titkolt dolgokról is, amiket saját magának sem mert bevallani."
    Továbbá Áron karakterében is sokkal több volt, mint amennyi a regény elején tűnt: meg volt a maga nyomós oka, miért nem akart egy párt alkotni Dáviddal. Ez pedig nem egy önző ok volt, sőt. A huncutsága pedig még szerethettőbé tette őt számomra.
"– Tudtam, hogy nem bírod ki nélkülem – motyogta álmosan Áron. – Biztos vagyok benne, hogy ma este rólam fogsz majd álmodni.
Dávid hallotta a halkan kiejtett szavakat, és legszívesebben odament volna, hogy alaposan pofon vágja a srácot, aztán pedig simogatással tüntesse el Áron fájdalmát."
    A regény végén szembesít minket Tibi azzal, hogy az egyes karakterei – nem csak a főszereplők – miért lettek olyanok, amilyenek. Mert semmi és senki sem csak fekete, vagy csak fehér. 
"Mindez csupán egy álarc, és csak idő kérdése, hogy én is azzá váljak."
    Nagyon fontos tanúságai vannak ennek a könyvnek. Ne váljunk egy másik, vagy saját magunk által kreált álarccá. Ne legyünk se homofóbok, se lenézőek! Mindenki egyenrangú személy, mindegy, hogy kihez vonzódik, milyen az anyagi helyzete, a bőrszíne, csak az számít, milyen ember!


    Most pedig térjünk rá a Túl szépre, Tibi második regényére, amiről többet fogok írni, mert (és ez egy fontos mert) idén eddig elolvastam ezenkívül 26 könyvet, amik között jó pár volt, ami nagyon tetszett, de pár fejezet után már sejtettem, ez a regény túl fog tenni mindegyiken. A felénél azonban már emelkedett a tét, a Túl szép az egyik kedvenc könyvemmé avanzsálta magát, Rácz-Stefán pedig Tibor az egyik kedvenc íróm lett! 
(A könyv tartalmát IDE kattintva olvashatjátok el.)
    Ti is biztosan tapasztaltátok már, mennyire szerencsés tud lenni az, amikor egy könyv, sorozat, film, album, vagy egy dal pont akkor talál meg titeket, amikor a leginkább szükségetek van rá. Ez történt most velem és a Túl széppel. Már írtam nektek, hogy az elmúlt két hétben nem voltam jó passzban, se a környezetemben, se a saját bőrömben nem éreztem igazán jól magam. Már nagyon vártam az egyetemen a szünetet, hogy végre kezembe vegyem Tibi második regényét, ami hetek óta ott csücsült a könyves szekrényemen, de egyszerűen nem volt se időm, se energiám elkezdeni. Pénteken, a szünet első napján azonban végre nekiültem.
    Azok az igazán jó könyvek, amiket fáj leraknunk, és amiknek újraolvassuk egyes részeit (vagy akár az egész könyvet), mert egyszer nem volt elég. A Túl szép pontosan ilyen könyv volt számomra. Minden elfoglaltságomat hanyagoltam, csakhogy minél többet olvashassak belőle. Amiatt viszont, hogy tovább tartson ez a csoda, képes voltam szombaton is letenni, hogy még egy napig benne lehessek a történetben.
    Olykor nagyon érdekes tud lenni az élet, ezt tapasztaltam a könyv olvasása közben is, amikor 20 éves, heteró nőként, már olykor zavarba ejtően tudtam azonosulni egy nálam alkatilag kétszer akkora, 18 éves, meleg fiúval. Ez a szép az irodalomban, hogy ilyet is tapasztalhatunk általa. Sokszor én is másfél mázsásnak érzem magam, és legszívesebben elbújnék az egész világ elől, hogy ne lássák, hogyan nézek ki. De mégis felállok, csinálom a dolgom, és igyekszem elhinni, hogy azért, mert teltkarcsú alkatom van, nem vagyok kövér, vagy kevesebb ember. Kifejezetten jót tett a lelkivilágomnak (főleg ezekben a napokban) azt olvasnom, hogy igenis egy álompasi (bár nekem pont nem az izmos srácok jönnek be, de ez nem releváns) képes meglátni, hogy egy molett fiú a legértékesebb személy, akivel valaha találkozott, és ahogy egyre jobban megszerette, úgy látta egyre szebbnek.
 „Ő az első, aki nem kér belőlem.
Ő az első, aki a vállamra hajtotta a fejét.
Ő az első, akit szívesen átöleltem.
Ő az.”
- Olivér

    A Túl szép jelzőt a borítót látva azonnal a legalapvetőbb módon lehet értelmezni, ami a könyvben is többször le van írva: Olivér külseje túl szép Márkóéhoz képest.
 „Mielőtt becsuknám a szemem, őt nézem.
Túl szép…”
- Márkó

    Én azonban két másik módon is értelmeztem ezt a címet. Ahogy azt Olivér folyamatosan felfedezi, Márk lelke túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, túl szép ahhoz képest, amilyen férfiakkal volt előtte testi kapcsolata. A harmadik pedig maga a regény, ami számomra túl szép volt.
 „Magamhoz akarom őt húzni, és mindenkivel közölni, hogy ő az enyém. Annak kell lennie. Egy napon, valamikor hozzám fog tartozni.” - Olivér
    Ez a két fiú a kudarcaik miatt ismerték meg egymást. Olivér úgy érezte, feladta a profi úszó karrierjét, Márk pedig az egyetem helyett egy OKJ-s képzésen kötött ki, és mindkettőjüknek szüksége volt plusz pénzre, így egy kezdetben unalmasnak tűnő munkába fogtak. Egymás mellett azonban mégsem volt olyan fásult a munkafolyamat (persze csak miután Márkó képes volt kivenni a füléből a fülhallgatóját).
 „Bár tudnám, mi ütött belém. Folyton keresem a testi kontaktust, érezni akarom őt, de mindig elutasítja a közeledésem.” - Olivér
    Nem tudom, más hogy van vele, de én általában mint író(palánta) akkor érzem a legjobbnak az adott írásomat, amikor a saját érzelmeim és tapasztalataim keverednek a fantáziámmal, és a Túl szép esetében Tibi pontosan ezt tette. Észlelhető volt benne, hogy Márkó által egy csomó saját dolgot vitt bele a történetébe, és mint olvasó nem tudtam eldönteni, hogy a leírtakból vajon mi lehetett igaz, és mi csupán fikció. De nem is kell tudnom, az a lényeg, hogy zseniálisan ötvözte a képzeletét és a saját tapasztalatait, érzelmeit. 
    Ami szinte hiányozhatatlan egy regényből, vagy regénysorozatból, az a karakterfejlődés, és itt ezt megkaptam mindkét főszereplő fiú által. Márkónak arra kellett rájönnie, hogy igenis bárhogy bántották egész életében, bárhogy kevesebbnek érezte magát, amiért molett, ő ugyanolyan ember volt, mint más, sőt egy igazán különleges fiatalember. Ami a legnagyobb gondot okozta neki, az Olivér volt, ami teljes mértékileg érthető, hisz én is ugyanúgy éreztem volna, ha álmaim pasija közeledik hozzám.
„- Te részeg disznó!
Nahát, de dühösnek tűnik!
- De én téged akarlak – bizonygatom. – Te kellesz nekem.” - Olivér
    El kellett fogadnia, hogy igenis valaki meglátta, hogy túl szép a lelke, és ezáltal a külseje is egyre szebb lett a szemében. 
 „Mielőtt elnyom az álom, az arcát fürkészem.
Bárcsak engem akarnál!”
- Márkó
    Olivérnél is ugyanolyan mértékű fejlődést láthatunk, csak teljesen más irányba. Korábban csapongó életet élt, főleg azután, hogy feladta az úszást. Cserélgette a pasikat az ágyában, akiktől nem akart semmit, csak egy gyors menet, melyeket követően rájuk se bírt nézni. Aztán egyre inkább elkezdte érdekelni, hogy ez a duci srác miért nem áll vele szóba, miért kerüli. Majd miután rájött, hogy ő is meleg, még nagyobb érdeklődést mutatott az irányába. Minél inkább megismerte, egyre furcsább érzéseket váltott ki belőle, amikkel előtte még nem találkozott. Minél inkább megkedvelte, annál szebbnek látta (bár Márkónak amúgy is nagyon kellemes arcvonásai vannak).
 „Az arcára nézek, annyira gyönyörű és ártatlan.
- Talán egy isten vagyok, de te vagy az angyal.”
- Olivér
    Előtte irtózott a csóktól, mások megérintéséért se igazán rajongott, míg Márkhoz, mintha egy mágnes vonzotta volna. Ezt kifejezetten jó érzés volt olvasni számomra: mert igenis, egy izmos, jóképű srácot megőrjíthet egy molett, visszahúzódó fiú. (Ez ugyanúgy érvényes heterókra is mindkét variációban.)
„Nem bírok ennyire közel lenni hozzá. Túlságosan akarom őt. El fog ez valaha múlni? Lesz olyan pillanata az életemnek, amikor nem akarom magamhoz húzni, megcsókolni és a fülébe suttogni, hogy ő az enyém.”- Olivér
    Remek volt végigjárni Olivérrel az utat, ahogy rájön, mi is a szerelem, és ahogy megváltozik a véleménye arról, számára mi a szép.
„– Komolyan mondom, ne baszd el. Nála jobbat nem találsz.
- Tudom, és tényleg mindent megteszek.
- Annál sokkal többet tegyél. Ez a srác értékes, és nem olyan huligánokat érdemel, mint amilyenek mi vagyunk.”
- Olivér
    Fontos részét tette ki a könyvnek, hogy Márkó kezdetben Olivér miatt akart lefogyni, ezért is fordult drasztikus módszerhez, ami egy idő után megbosszulta önmagát. Idővel azonban rájött, hogy a saját egészsége miatt kell tovább csinálnia, csak kevésbé brutális módon. Olivér a cigiről mondott le azért, mert Márkót zavarta, de aztán belátta ő is, hogy a saját jóléte miatt kell letennie. Ebből is kiviláglik, hogy pozitív hatással voltak egymásra. Nagyon lényeges momentum volt Márkó kórházba kerülése is, mivel sajnos jellemző ránk, emberekre, hogy csak akkor jövünk rá, mennyire fontos nekünk valaki, amikor valami baj történik vele.
    Az, hogy ennyire kötődtem ehhez a könyvhöz, legfőképpen abból adódott, hogy azonosulni tudtam Márkkal, így az ő fejlődése kicsit olyan volt, mintha a jövőbeni énemet látnám. Ezt úgy értve, hogy bármi, vagy bárki hatására is, de remélhetőleg egy napon én is képes leszek elhinni, hogy igenis szerethető vagyok kívül és belül egyaránt, és valakinek így vagyok tökéletes.
„Ő minden álmom. A szerelme, a közelsége, a vágy a tekintetében. De mi van akkor, ha annyira akarom őt, hogy félreértek minden jelet?” - Márkó
    A könyv nagy részét szúró mellkassal és sírós fejjel olvastam, mert minden fejezete a lelkemig hatolt, és a közepén, az egyik legszebb jelenetnél, szégyen, nem szégyen, sírva fakadtam. Túl szép volt... Sok szerelmes regény van, ami azon a ponton véget ér, amikor a főszereplők bevallják egymásnak az érzéseiket, és minden a helyére kerül. De attól még, mert ez a könyv túl szép, nem egy tündérmese, ahogy az élet sem. Nem a rövidebbik úton jutunk el a teljes boldogsághoz, amiért ismét köszönet Tibinek. Nem tudom elégszer dicsérni ezt a fiút.
„Szóval csak egy test vagyok neki, ezért gondolja azt, hogy én is így gondolok rá… Tényleg nem számítanak már a belső értékek? Azt hittem, hogy ő gondol engem sekélyesnek, holott ő az.” - Olivér
    Ami még fontos, hogy nemcsak két szereplős könyvről van szó: több félrecsúszott életről is olvashatunk benne. Olyan problémákkal találkozhatunk, mint egy fiatal lány abortusza, egy tehetséges, fiatal úszó elvesztése, gyermekbántalmazás, homofóbia. Ezektől lett még értékesebb számomra ez a regény. Tibi pedig ügyesen minden egyes szálat elvarrt a végére, ahogy azt a Túl széptől vártam.
    Márók karaktere azért is volt fontos számomra, mert mindig is vágytam egy hozzá hasonló barátra. Kicsi korom óta próbálok barátkozni fiúkkal, de valahogy hosszútávon egyik sem működik. Már lassan félek heteró fiúkkal barátkozni. De ki tudja, lehet, egy nap megtalálom az én Márkómat, akinek én lehetek a Dorinája. 

    Azzal zárnám a soraimat, hogy olykor szembe kell néznünk azzal, hogy igenis nagy tragédiák történnek a világban, nincs olyan, hogy tökéletes boldogság. Ilyenkor kellenek a Fogadj el!-hez hasonló regények. Máskor viszont arról kell olvasnunk, azt kell látnunk, hogy igenis vannak olyan történetek, melyek főhősei megkapják a boldog bejezést.  
    Tegyünk azért, hogy mi is ilyen emberek legyünk! 
    Még ha túl szép is, fogadjuk el, hogy boldogok lehetünk!

Még egyszer köszönet Rácz-Stefán-Tibornak, amiért két ilyen remek regénnyel ajándékozott meg minket! Alig várom, mivel rukkol elő legközelebb. :D


2016. október 29., szombat

Rendhagyó bejegyzések várhatók!

Kedves olvasóim!
Közel egy hónap után újabb helyzetjelentéssel jelentkezem:
Az egyetem megyeget, de valahogy most nem érzem valami jól magam a bőrömben, se a közösségben. Ennek több oka is van, de igyekszem javítani ezen. A szünet azonban jobbkor nem is jöhetett volna. Két nap alatt máris sokat töltődtem. 
A Félvérek harcában segítő három bétám épp nagyon elfoglaltak, tehát nem halad jól a korrigálás. De amúgy is, ismét több hónap pihire akartam küldeni a könyvem, hisz egy kis szünet után mindig más távlatból tudom újra olvasni. Izgulva várom, hogy a segítőim mit szólnak a sok javításhoz és kitoldáshoz. De olyan jó lenne már a nagy közönségnek is megmutatni. Öt év munkája után végre itt lenne az ideje. Azonban még mindig hiszem, hogy ami késik az nem múlik. :D
Aki közületek követi a blog facebookos oldalát, az tudja, hogy az elmúlt két hétben szorgosan javítottam a Piton és a lányt. Már a legújabb verziója van fent a 3. rész 2., 3., 4., 5. és 6. fejezetének is. Ráadásul ebből a hatodik, amiben Perselus elmeséli Alinek az egész életét, szerintem az egyik legerősebb és legfontosabb része az egész fanfictionnek, az utolsó fejezettel egyetemben. Úgyhogy, aki esetleg most olvassa a történetet, vagy talán újraolvassa, az ehhez a fejezethez tényleg írhatna egy kommentet, nagyon jól esne és fontos lenne. 


Végezetül pedig egy kis spoiler... A napokban egy rendhagyó bejegyzéssel fogok jelentkezni. Annyit árulok el róla, hogy egy íróról fog szólni, méghozzá egy magyar íróról, aki nagyon felkeltette az érdeklődésem.
Több rendhagyó bejegyzésre is számíthattok a jövőben, de ezeket majd szépen sorjában. 
Addig is, kellemes hosszú hétvégét kívánok nektek. Olvassatok sokat!
Puszi Mese

2016. október 8., szombat

Oda... - 17. fejezet – A múltban mindenre képes testvérpár

- Már fenn vagy? Még meg se virradt – jegyeztem meg az öcsémnek, aki a szobaajtóm előtt várakozott. Mindig én voltam a korán kellő kettőnk közül, ezért is lepődtem meg.
    - Tudom, de tegnap annyit aludtam napközben, hogy már egy jó ideje fenn vagyok. És amúgy is, úgy illő, ha előbb találkozom Dofirral – hívta fel rá a figyelmemet.
    - Tényleg, kérni is akartalak rá – jutott eszembe. - Csak nagyon ki voltál merülve tegnap, így teljesen elfeledkeztem róla.
    - Még jó, hogy magamtól gondoltam rá – jegyezte meg egy kacsintás kíséretében, ezzel is elárulva, hogy kellőképpen kipihente magát.
    - Nem baj, ha én még gyorsan reggelizem? – kérdeztem az ebédlő felé mutatva.
    - Dehogyis, rám is rám fér egy második reggeli. Hisz ki tudja, mennyire akar majd megdolgoztatni az én drága bátyám – grimaszolt, de közben le sem tagadhatta volna az izgatottságát.
    - Ez nem rajtam múlik, hanem a ránk bízott munka mennyiségén – jegyeztem meg.
    - Előreláthatólag sokká végzünk? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
    - Még oda sem értünk, Kili, és te már jönni akarsz el? Tipikus! – tettem keresztbe a kezem. – És amúgy is, most mondtam, hogy előre nem tudom.
    - Nem úgy értettem – mérgelődött, de azért udvariasan kinyitotta előttem az ebédlő ajtaját. - Felség!
    - Ha-ha-ha! – tartottam továbbra is keresztbe a kezemet, miközben hamis nevetést mímeltem.
    - Tudom, hogy imádod a humoromat – kacsintott újból.
    - Inkább mondjuk úgy, hogy elviselem – helyesbítettem, mert néha nagyon is idegtépő tudott lenni.
    - Nekem az is megteszi – rántott egyet a vállán, hiszen amikor fel volt dobódva, nehezen lehetett lelombozni őt. Reméltem, ezt a jó szokását a jövőben is megtartja.
    Ez volt az öcsém második reggelije, mégis kétszer annyit evett, mint én. Akaratlanul is bámultam, ahogy magába nyomott két törpnyi adagot, míg én a saját kiszedett ételemet alig tudtam elfogyasztani.
    - Most mi van? Miért nézel ilyen furcsán? – kérdezte teli szájjal, de én már szakértője voltam annak, hogy így is megértsem őt.
    - Hogy bírsz ennyit enni? De most tényleg, hova raktározod? – mutattam a nagynak egyáltalán nem mondható hasára.
    - Azt én se tudom. De már tényleg kezdek kidurranni, csak hát szükségem lesz az energiára – magyarázta a hasát simogatva.
    - És az eszedbe sem jutott, hogy a szúródó, teli hasad fog hátráltatni? – kérdeztem nem épp a legkedvesebb hangleejtéssel.
    - Ó! – esett le neki, hogy felelőtlen volt.
    - Igen: ó! – ráztam a fejemet, mert már előre láttam, hogyan fog panaszkodni a fájó gyomrára munka közben.
    - Miért vagy ennyivel bölcsebb nálam? – Nem volt a hangjában se gúny, se szomorúság: úgy kérdezte, mint egy ártatlan kisgyermek, akit színtiszta kíváncsiság vezérelt.
    Szerettem, amikor felbukkant Kilinek a gyermeki énje, mert ilyenkor mindig elárasztottak a régi emlékek. Ekkor azt láttam magam előtt, amikor életünkben először lovagolhattunk egyedül, persze úgy, hogy ketten ültünk egy lovon, és én fogtam a kantárt. Kili nagyjából hét éves volt, míg én tizenkettő, és magamban felidézve is tisztán hallottam, amit akkor mondott:

    - Szabadok vagyunk, Fili! Szabadok! – ordította. – Húhúhúhú!
    - Igen, azok.
    - Úgy örülök, hogy te vagy a bátyám. Veled bármi lehetséges. Együtt mindenre képesek vagyunk, igaz?
    - Hát persze, Kili! Együtt mindenre képesek vagyunk. – Imádnivaló kiskölyök volt, tele élettel és szeretettel, így nem is válaszolhattam neki mást.



- Hahó! Merre jársz? – kérdezte a kezével integetve előttem.
    - Ó, bocsánat! Elmerengtem – tértem magamhoz. - És te is bölcs vagy, csak a…
    - Magam módján, tudom – fejezte be helyettem a mondatot unott hangon.
    - Úgy érzem, ezt már mondtam neked – jöttem rá.
    - Nem is egyszer, Bátyám. De sebaj! – rántott egyet a vállán. – Én kész vagyok, úgyhogy mehetünk.
    - És a gyomrod? – féltem, hogy bármelyik percben visszajöhet a reggelije.
    - Jól leszek! – Nem győzött meg a szavaival, így továbbra is kitartóan bámultam. – Tényleg, hidd el!
    - De ha véletlen valamilyen „baleset” történne, te takarítasz fel magad után, ezt most mondom – voltam egyértelmű, mert egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy bármi ilyesmit csináljak a felnőtt testvéremnek.
    - Rendben. És hidd el, nem lesz semmilyen „baleset”! – Úgy mondta, mintha nem tudtuk volna mindketten, hogy Kili és a hányás nem voltak két különálló fogalom: sajnos sokszor ette túl magát, és nem egyszer még el is kezdett közvetlen utána edzeni. De szerencsére ennyire felelőtlen már rég volt, épp ezért nem akartam, hogy a múlt megismételje önmagát.
    Végül épp időben érkeztünk a műhelyhez, mert Dofir már előtte várt minket a csomagjaival.
    - Á, Kili, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek – nyújtott az öcsémnek kezet, aki nem tétovázva, azonnal lelkesen megrázta azt.
    - Én is, hogy téged.
    - Köszönöm, hogy elvállaltad a Filinek és egyúttal a nekem való a segédkezést. Így a bátyád után most már a te lekötelezetted is vagyok – mondta, majd mosolyogva rám tekintett.
    - Igazán semmiség – legyintett Kili.
    - Nem, nem az. Főleg amiatt, hogy kik is vagytok. – Kili összehúzta a szemöldökét, mire Dofir gyorsan folytatta. – Mármint ne érts félre! Sohasem gondoltam, hogy nagyképű, hercegfiúk vagytok, de azért azt sem, hogy pont ti rátok fogom hagyni a műhelyemet, ha újból rászánom magam erre az útra.
    - Nem kell magyarázkodnod, értem én. Egyébként megkérdezhetem, milyen útról van szó?
    Direkt nem mondtam semmit Kilinek Dofir úti céljáról, mert úgy éreztem, nem volt jogom erről bárkinek is beszélni.
    - Fili nem mesélt róla? – érdeklődött a barátom.
    - Nem.
    - Meg se lepődtem – veregette meg a vállamat. – Nem olyan személy, aki mások magánügyeiről pletykálna – mondta elismerően, majd az öcsémnek is elmesélt mindent a szerelméről.
    Nagy megkönnyebbülés volt látnom, hogy ilyen hamar megtalálták a közös hangot, mintha már ismerték volna egymást. De lehet, csak azért, mert mindketten közel álltak hozzám, és én valamilyen kapocs voltam közöttük: általam már tudták, hogy a másik is remek személy volt. Kili gyakran hangoztatta azt, hogyha én megbíztam valakiben, akkor ő is megbízott benne, mert az én megérzéseim sohasem csaltak. Reméltem, hogy tényleg igaza volt. Végtére is, se Dofir, se Nárin személyében nem fogtam mellé, ami őt igazolta.
    - Azta! – volt ez az első reakciója Kilinek, mikor a barátom a mondandója végéhez ért. – Mindenképp menj el! Hátha azóta is rád vár.
    - Ööö…
láttam, hogy valami megváltozott az előző nap óta. Dofir már nem volt olyan biztos a dolgában.
    - Mi a baj? – kérdeztem rögtön rá.
    - Semmi, csak ugye mondtam neked már tegnap is, hogy van egy olyan sejtésem, hogy túl későn érek oda, este óta pedig
van egyfajta kifejezetten rossz előérzetem – próbálta leplezni, de a szeméből kiolvastam a szomorúságot.
    - Még inkább úgy érzed, hogy elszalasztottad őt? – próbáltam kitalálni, miből is eredhetett ez a negatív megérzése.
    - Igen is, meg nem is – felelte, amivel még inkább összezavart, és láthatólag az öcsémet is, aki szintén ráncolta a homlokát.
    - Lehetne kicsit konkrétabban? – kértem meg rá óvatosan.
    - Egyre biztosabban érzem, hogy elkéstem, de közben azt is, hogy el kell mennem oda… Mert ott a helyem. – rázta meg a fejét. - Van ennek bármi értelme?
    - Én teljesen megértelek – jelentette ki Kili. – Nekem is szoktak hasonló előérzéseim lenni, így azt tanácsolom, mindenképp bízz az ösztöneidben!
    Dofir azonban nem válaszolt, csak kedvesen mosolygott.
    - Mi az? – kérdeztem, mivel nem értettem, mi megmosolyogtató volt abban, amit az öcsém mondott.
    - Semmi, csak igazad volt tegnap, Fili: tényleg hasonlítotok egymásra, jó értelemben.
    - Ezt dicséretnek veszem – mondta büszkén Kili, és ki is húzta magát.
    - Annak szántam. Tudod, Fili nagyon sokat segített nekem az elmúlt hetekben, és nemcsak a kovácskodásra értem ezt – jelentette ki komoly arccal. – Szerencsés vagy, amiért ő a testvéred. – Igazán szíven találtak Dofir szavai, főleg, mert Kili és Thorin bácsi után ő lett a hozzám legközelebb álló férfi. Már annyiszor hozott zavarba, és úgy sejtettem, ez sem az utolsó alkalom volt.
    - Tudom, hálás is vagyok érte – tette a vállamra a kezét a testvérem.
    - De úgy látom, Fili sem kevésbé szerencsés. Engem nem téveszt meg a hamis mosolyod és tekinteted, úgy sejtem, tényleg sokban hasonlítasz rá.
    Most már Kili is elpirult, hiszen ő sem számított ilyennemű megnyilvánulásra az általa épphogy megismert barátomtól. Ezt észrevéve Dofir azonnal viccesebb hangnemre váltott
valószínűleg nem így akart elbúcsúzni tőlünk.
    - Hé, azért dolgozzatok is, ne csak csajozzatok! – mondta mindkettőnkre mutatva. – Bár Fili barátnője még tudtommal nincs itthon, de nehogy belevidd a bajba – nézett Kilire.
    - Én aztán nem fogom – emelte fel védekezésként mindkét kezét az öcsém.
    - Jól van! Akkor indulok, már úgyis javában pirkad. Jó munkát, fiúk! És még egyszer köszönöm a segítséget – vett tőlünk búcsút.
    - Nincs mit és jó utat – köszöntem el tőle.



- Na és, akkor mi a helyzet ezzel a lánnyal? – kérdezte Kili miközben mentünk befele.
    - Jól alakulnak a dolgok – zártam le ennyivel a dolgot, legalább is egyelőre, mivel előbb el szerettem volna magyarázni neki, mi hol volt a műhelyben, és hogy aznap mit kellett megcsinálnunk.
    - Azta! – mondta elismerően, miután jobban szétnézett. – Dofir tényleg benne van a szakmában. Úgy látom, nem kevés munkája van most is.
    - Pontosabban ezek éppenséggel a mi munkáink – helyesbítettem.
    - Igaz. Hallgatlak! – állt előttem izgatottan, alig várva, hogy elkezdjek magyarázni neki. – Nagyon jó tanítványod leszek – tette hozzá ezt az ígéretet.
    - Azt ajánlom is!
    - Hé, az íjászatról sem feledkeztem ám meg! Mikor nemrég megígértem neked, hogy megtanítalak íjazni, azt nagyon is komolyan gondoltam – hívta fel rá a figyelmemet.
    - Ó, tényleg! – Nem mertem bevallani, de ez nekem pont, hogy kiment a fejemből. Ekkor viszont az elsődleges feladatunk az volt, hogy ezen a napon átrágjuk magunkat. Ráadásul az is ott lebegett előttünk célként, hogy minél előbb végzünk, annál hamarabb láthatjuk a bármikor befutható Dáint.

 
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)