Kili ugyanolyan gyorsan tanulta meg az alapvető dolgokat, mint én pár hete, sőt ugyanazok a dolgok fogtak ki rajta, mint amik számomra is nehézkesebben mentek. Mindezt közöltem is vele, amin csak jót nevetett, és elkönyvelte, hogy ez egy újabb bizonyítéka volt annak, hogy sok mindenben hasonlítottunk. Majd miután letudtuk az alapképzést, jobban belevetettük magunkat a munkába. Már szinte teljesen el is felejtettem, hogy Kilinek ez volt az első napja: mintha mindig is ezt csináltuk volna, annyira természetesnek hatott az egész jelenet. Ennek következtében pedig elfogott egy furcsa érzés: hogy akár ilyen is lehetett volna az életünk, ha nem az uralkodó családba születünk. És milyen jó élet lett volna…
Eredetileg az volt a sorsunk, hogy Ereborban nőjünk
fel, atyáink gyönyörű és egyben óriási otthonában. De Szmóg miatt mindez
megváltozott, és ha a nagybátyánk nem vállalja magára a céltudatos vezető
szerepét, szétszéledtünk volna, és valószínűleg sok apró kis törp-várost vagy
falut hoztunk volna létre, amik nem tartanak össze. Mi magunk sem lettünk volna
másabbak, mint a többi család. Talán valamilyen vezetőféleség lett volna Thorin
bácsi abban a faluban, amit otthonának választ, de nem úgy lett volna
emlegetve, mint a trón nélküli király. Én sem annak a szellemében nőttem volna
fel, hogy egy napon nagy valószínűséggel el kell majd foglalnom a trónt. Minden
annyira másabb lett volna. Nem lett volna közel sem ekkora nyomás Kilivel a
vállunkon. Talán sohasem mesélt volna Thorin bácsi a kalandjairól, de ha mégis,
nem annak a tudatában hallgattam volna őket, hogy sok eséllyel én is
hasonlókban vehetek majd részt.
Ezen két véglet helyett azonban a középutat
szánta nekünk a sors: nem éltünk nagy palotában, de gyönyörű uralkodói
otthonunk volt, melynek külső részein nyugodtan mászkálhattak a törp-társaink,
tiszteletben tartva, hogy ez a magánszféránk része volt, de ők is részesei
lehettek valamelyest az életünknek. Nem úgy nőttünk fel Kilivel, hogy teljesen
egyenrangúak voltunk a bajtársainkkal, de nem is emelkedtünk úgy föléjük, ahogy
az eredetileg történt volna. Éreztük, hogy mások voltunk, többre hívatottak, de
mégsem tartottuk magunkat méltóbbnak az olyan javakra, ami a népünknek nem
adatott meg. Nem éltünk olyan pompában, mint amilyenben például Dáin, de nem is
vágytunk rá. Persze jó volt olykor ellátogatni hozzá, és megízlelni, milyen is
lehetett volna; viszont ezen látogatások után még inkább otthonosabbnak éreztem
a házunkat és azt az atmoszférát, ami körüllengte. Ezt az utat szánta nekünk a
sors, és én nem bántam, minden nehézségével együtt úgy szerettem, ahogy volt.
Nem cseréltem volna el semmiért. És ki tudja, másként talán sohasem ismertem
volna meg Nárint.
- Mi az? Miért álltál le? – kérdezte Kili ijedten. –
Eszedbe jutott valami fontosabb munka?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó. Én csak… - nem
tudtam, hogyan is fejezhetném ki leginkább azt, min is merengtem az előbb. –
Csak átfutott az agyamon, hogy ilyen is lehetett volna az életünk – mutattam
körbe.
- Ha Thorin bácsi nem hoz létre egy új, erős várost a
népünknek? – Azonnal tudta, mire gondoltam, és ilyenkor még inkább úgy éreztem,
hogy nála jobban senki sem ismerte a gondolkodásmódomat.
- Pontosan. És azon is eltöprengtem, mi lett volna, ha
Szmóg nem a mi királyságunkat nézi ki magának, és Ereborban növünk fel.
Valahogy az az élet sem vonz igazán – magyaráztam tovább. – Akkor nem is mi
volnánk: mármint az eltérő életformánk és környezetünk miatt biztos, hogy sok
értelemben mások lennénk.
- Nyugalom, Fili, engem sem hoz lázba! – tette a
vállamra a kezét. – De szerintem nem is kell. Nem véletlen, hogy így alakult az
életünk. Valami vár ránk még itt, vagy épp a hazafelé vezető úton. Ki tudja,
lehet, rám ott talál majd a szerelem – kacsintott egyet, amivel azonnal jobb
kedvre derített.
- Ki tudja, Kili.
- Na de, ha már szünetet tartunk, mesélj csak, mi
újság Nárinnal? – közben le is ült.
- Valld be, csak pihenni akarsz! – néztem rá szúrós
szemekkel.
- Nem mondom, hogy nem esik jól egy kis szünet, de már
maga a gondolat is bánt, hogy úgy hiszed, fontosabb számomra a pihenés, mint a
bátyám szerelmi élete – mondta tettetett sértődöttséggel, amin jót derültem.
- Jól van, vedd úgy, hogy meg sem szólaltam!
- Jó, de most már érdemben is beszélj, kérlek, mert
még sok dolgunk van!
- Elment életében először a testvérével és az
édesapjával egy kereskedő útra. Nagyon izgatott volt, hogy végre világot láthat. –
Hozzátettem még azt is, mennyit jelentett neki ez, és egy-két dolgot arról
is meséltem, mennyire nehéz volt összeszednie magát az édesanyja halála után.
De ezt a történetet Dárin által már amúgy is ismerte. Így inkább az érzéseimről
meséltem, hogy olyan dolgokat ébresztett fel bennem Nárin, amikről nem is
tudtam, hogy bennem vannak.
- Nők, nők… - ennyit reagált.
- De talán nem is baj, hogy most kicsit elment –
tettem hozzá.
- Na, már rá is untál, ahhoz képest, hogy mennyit
áradoztál róla? – furcsállta, amit mondtam.
- Vegyük úgy, hogy most te nem mondtál semmit,
rendben?
- Rendben – tette fel a két kezét, mint aki nem
ártotta bele őket semmi rosszba.
- Igazából félek, hogy hamarabb beleszeretek, mint ő
belém, és hogy ismét olyat teszek, amire ő nem áll készen, és elijesztem. –
Végre mindent elmondtam neki őszintén, és annyira jól esett, hogy Dofir mellett
rá is teljesen számíthattam. Bár Kilire egész életemben támaszkodhattam, így
igazából az volt a nemrég beállt pozitív változás az életemben, hogy nekem is
lett egy olyan jó barátom, mint amilyen neki Fárin volt.
- Megértelek, de ahogy a bátyjától hallottam, nincs
okod félelemre – kacsintott egy sokat sejtető mosoly kíséretében.
- Tessék? – kezdett el gyorsabban verni a szívem. –
Mit hallottál?
- Ó, azért nem kell annyira izgalomba jönni! –
nyugtatott, és rögtön visszább fogta a lelkesedését, amivel összezavart. –
Annyi történt, hogy rákérdeztem pár napja, mi újság Nárinnal, még mindig
neheztel-e rád. Erre persze felhúzta a szemöldökét: hogy én mit hallottam a
dologról? Mire közöltem, hogy te sokáig nem tudtad, mit is ronthattál el. Aztán
megvitattuk, milyen jó, hogy nem folytunk bele ebbe az egészbe, mert a ti
dolgotok volt, hogy megoldjátok egymás között. Végül pedig mindketten arra
jutottunk, hogy egyikőtök sem neheztel már a másikra, és igazából sem ezzel
volt a baj, hanem, hogy Nárin menekült attól, hogy megbeszéljétek, miket is
mondtál neki.
- Értem – dolgoztam fel a hallottakat.
- Úgyhogy mi mindketten mögöttetek állunk, és
támogatjuk ezt az egészet.
- Kili, mit szólnál ahhoz, ha miután visszajött Dofir,
eltöltenénk egy közös estét Fárinnal együtt négyen? Már úgyis tanultam a
hibámból, hogy nem szabad egyszerre sokat innom. Kipróbálhatnánk, hogy Thorin
és Bain bácsi tanácsait mennyire tudjuk alkalmazni a gyakorlatban – jutott eszembe
ez a remek ötlet.
- Ez igazán jól hangzik, Fili. Végre mindketten jobban
megismerhetjük a másik legjobb barátját. És valljuk be, neked nem árt még
jobban megkedveltetned magad a jövendőbeli sógoroddal.
- Ennyire semmiképp se szaladjunk előre, rendben? –
kértem azonnal, de már magától a gondolattól, hogy Nárin egy nap a feleségem
legyen, libabőrös lettem. Viszont rögtön elhessegettem ezt az ábrándos
jövőképet, mert valóban túlontúl korai volt ilyesmin elmélkednem; bár a
kótyagos éjszakámon bebizonyosodott, hogyha Nárinról volt szó, rögtön ilyen
képzelgések törtek felszínre belőlem.
- Jobb is, mert még rengeteg dolgunk van mára. – Majd
egy-egy gyors arcmosás után mindketten ott folytattuk a munkát, ahol pár perce
abbahagytuk.
Kili, Fárin és Dofir is támogattak minket, ez azért
csak jelentett valamit, és nagyon is jól eset. De Nárin épp távol volt, és
Dofir szerelmi élete is előtérbe került, valamint itt volt nekem Dáin bácsi
érkezése – tehát nem unatkoztam nélküle sem. Gyorsan le is kellett tudnunk az
aznapi munkát, hogy minél hamarabb el tegyük magunkat másnapra.