Ötödik fejezet – Ébredés
Suga:
Ilyen még nem volt velem. J-Hope mindig feltöltött
élettel, nála jobban senki sem tudott felvidítani, de ekkor mégsem volt elég a
napfénye, hogy elűzze a felhőimet. Inkább vágytam arra, hogy Jiminnel tovább
folytathassuk a beszélgetésünket. De mivel a délutánunkat stúdiózással kellett
töltsük, így erről le kellett mondanom.
- Yoongi hyung, minden rendben? – kérdezte Hobi, mert
bár próbáltam leplezni a zavarodottságomat, úgy látszott, magamhoz képest sem
voltam elememben.
- Persze – hazudtam, és próbáltam lelkesebben
nézegetni a kajákat, amivel eltereltem a figyelmét, legalábbis a kasszáig.
- Biztos, hogy minden okés? Olyan sápadt vagy –
érintette meg egy pillanatra az arcomat, amitől az elkezdett égni.
Nem szabad túl közel kerülni a Naphoz, ezt már
megtanulhattam volna. Majd elkezdtem lelkesen mosolyogni, hogy azt higgye,
amiatt tért vissza a szín az arcomba, és ezután nem is érdekelte tovább a
dolog.
Én végeztem leghamarabb a stúdióban, ezért elvonultam
zongorázni. Már legalább az ötödik számot játszhattam, amikor valaki elkezdett
tapsolni mögöttem. Hirtelen megijedtem, de rögtön melegség öntötte el a
szívemet, amint megláttam, hogy volt Jimin az.
- Gyönyörű volt – jegyezte meg.
- Köszönöm – mondtam félénken. – Akarod, hogy játszak
neked valamit? - Láthatólag nagyon meglepődött a kérdésemen, hisz nem
rám vallott ilyet ajánlani, de most úgy éreztem, az a minimum, ha játszok neki
egy dalt.
- Rendben – bólintott rá.
- Gyere,
ülj le mellém! – mutattam a zongora melletti székre. Bár továbbra is meg volt
illetődve, de végül leült. – Mit játsszak neked?
- Amit csak
szeretnél – felelte, és végre lelkesnek látszott.
Én pedig pár másodperc gondolkodás után az I Need You-t kezdtem el, hisz ennyire
még sohasem volt szükségem Jiminniere, mint ezen a napon. Szinte végig csukott
szemmel zongoráztam, annyira átadtam magam a dalunknak. Mikor befejeztem, és
kinyitottam a szemem, megláttam, hogy Jimin meghatódott. Ennél szebb reakciót
nem is kaphattam volna a zongorajátékomra, hisz ez azt jelentette, hogy amit
hallott, eljutott a szívéig. Végre én tehettem valamit Jiminért, és nem
fordítva.
- Gyönyörű volt – jegyezte meg, miközben letörölte a könnyeket az arcáról. – Bárcsak én is így tudnék játszani.
- Ha gondolod, segíthetek neked – ajánlottam fel.
Egyre több kedvem lett a Jiminnel való közös munkához. – Az alapokat úgyis
tudod.
- Tényleg gyakorolnál velem? – lepődött meg. – Hisz
tudom, mennyire örülsz, ha van egy kis időd egyedül lenni. Nem akarom ezt
elvenni tőled.
- Talán túl sokat vagyok egyedül – láttam be.
Bár imádtam alkotni, és hosszasan gondolkodni a
dolgaimon, egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy talán túlságosan is
bezárkóztam a saját világomba. A furcsa álmom rávilágított, mennyire hálás
lehettem a sorsnak, amiért a családom ennyire támogatott a karrierem során. Még
kicsiként kiszúrták, hogy tehetséges voltam. Először csak zongorázni kezdtem,
de idővel a rappelés és a dalszerzés is egyre jobban ment. Sokszor saját kis
koncerteket tartottam nekik és a testvéremnek. Borzasztó volt azt átélni az
éjjel, milyen lett volna, ha mindez nem adatik meg nekem. Ha teljesen egyedül
kellett volna elérnem azt, hogy elismerjenek az emberek.
Olyan emlékek jártak a fejemben, ahol kúsztam az
utamon, de reméltem, hogy ott is célba értem. Lehet, hogy abban az életben
erősebb lettem volna, de így is szenvedtem eleget amiatt, hogy mindenki előtt
titkolnom kellett a másságomat. Viszont ezen a reggelen elkezdett repedni a
falam, amit Jimin és magam közé húztam. Persze rá sohasem gondoltam úgy, mint
J-Hope-ra. Hisz az is borzasztó bűntudattal és szégyenérzettel járt, hogy
jobban tetszett Hobi a kelleténél; de ha Jiminhez is vonzódtam volna, akkor
tükörbe se tudtam volna nézni. Túl tökéletes lett volna hozzám, kívül és belül
is. De attól még nem akartam, hogy elszálljon a pillanatnyi bátorságom, hogy
nyissak felé. Megéreztem, milyen, ha egy angyal magához ölel, és önző módon
többször is át akartam ezt élni. Vágytam rá, hogy megmentsen, mielőtt még olyan
mélyre süllyedtem az önutálatomba, amiért a fiúkhoz vonzódtam, ahonnan már nem volt visszaút. Talán az egész életünk csak egy álom volt, és a z aznapi ébredésem rávilágított
arra, hogy élnem kellett.
- Ha tényleg szívesen segítesz, akkor örömmel leszek a
tanoncod – mosolygott ragyogóan, méghozzá miattam, ami dupla öröm volt számomra.
- Remek. Tudjuk le hamar holnap is a stúdiózást, és
akkor lesz egy kis időnk, mielőtt a többiek végeznek!
- Jó ötlet.
- De addig is, már most elkezdhetjük! – lettem lelkes.
- Rendben.
Jimin:
Ebéd után mind stúdióba vonultunk, én pedig direkt úgy
rendeztem, hogy Yoongi után én végezek legelőször, hogy tudjunk egy kicsit
beszélgetni. Ahogy sejtettem, nagyban zongorázott, amikor megtaláltam. De ez
sem szegte kedvemet. Meg is tapsoltam, amint befejezte azt a dalt, amit épp
játszott.
- Ez nagyon szép volt. – Többre nem futotta tőlem.
- Köszönöm. – Látszott, hogy ő is zavarban van. –
Akarod, hogy játszak neked valamit?
- Rendben – vágtam rá, de hirtelen azt se tudtam, mire
is mondtam igent.
- Gyere, ülj le mellém! – mutatott a zongora melletti
székre.
Na, itt már sehogy sem tudtam a megilletődöttségemet
leplezni. Yoongi reggel a karjaimban zokogva nyílt meg előttem, most pedig zongorázni
akart nekem egy dalt: ez túl sok volt egy napra.
- Mit játszak neked? – kérdezte.
- Amit csak szeretnél – feleltem lelkesen, hisz most
még a világ legunalmasabb dala is szebb lett volna minden zenénél.
Majd becsukta a szemeit és elkezdte az I Need You-t. Hirtelen újra belém
nyilalltak a klipes emlékeim, és a szörnyű bűntudatom. Tudtam, hogy nem vikt véletlen, hogy Yoongi pont ezt a dalt választotta. Mintha egy jel lett volna az
univerzumtól, hogyha teszek érte, akkor talán meg tud nyílni előttem. Mert éreztem, hogy bármilyen gyönyörű és tökéletes volt a zongorajátéka, a lelke még ennél
is sokkal szebb volt. Minden egyes dallamot átélt: az arcát figyelve én magam is
éreztem, mennyire benne volt a zenében. Yoongi igazi művész volt, aki nemcsak
csinálta a dalokat, hanem mindegyikbe belerakta a lelkének egy apró darabkáját.
- Gyönyörű volt – tértem magamhoz, miután befejezte.
Közben rájöttem, hogy végig könnyeztem, ezért gyorsan letöröltem az arcomat. –
Bárcsak én is így tudnék játszani.
- Ha gondolod, segíthetek neked – ajánlotta fel,
amivel aznap már sokadjára lepett meg. – Az alapokat úgyis tudod.
- Tényleg gyakorolnál velem? – vissza kellett
kérdeznem, mert attól féltem, hogy csak hallucináltam az egészet. A furcsa
látomásaim után már ezen sem lepődtem volna meg. – Hisz tudom, mennyire örülsz,
ha van egy kis időd egyedül lenni. Nem akarom ezt elvenni tőled. - Yoongi fontosabb volt az önző indítékomnál, csak akkor
akartam ebbe belemenni, ha tudtam, hogy nem lesz baja belőle.
- Talán túl sokat vagyok egyedül – mondta, ezért nem
ellenkeztem tovább.
Nem tudtam, mit tehettem, amiért ennyi mindent kaptam
aznap az univerzumtól. Talán az egyik alternatív énemmel valami nagyon rossz
dolog történt, és az egyensúly miatt számomra ennyi szép jutott egyszerre. De
nem akartam a miérteken agyalni, csak azzal foglalkoztam, hogy úgy tűnt,
TaeTaenek igaza volt: fontos voltam Yoonginak, és talán tényleg csak ekkor jött
rá, mennyit is jelentettem számára.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Nagyon tetszett ez a rész is.^^ Látom, azért Yoongi is kezd vonzódni Jiminhez, és ennek örülök.:)
VálaszTörlésSzia! Igazán örülök, hogy ez is tetszett. És igen, Yoongi sem tudja még, hogy milyen vonzódás ez a részéről Jimin irányába, de a következő két fejezetben ez csak fokozódni fog. :)
Törlés