Hatodik fejezet – Nem ért véget a mesénk
Jimin:
Mintha az elmúlt két hét elrepült volna: Egy olyan
repülőn ültem, ami eddig technikai hiba miatt nem akart felszállni, de most
hirtelen elindult, és nagyon gyorsan haladt, hogy behozza a lemaradást. Én
pedig a világért sem akartam volna leszállni róla. Yoongi napról-napra közvetlenebb és kedvesebb
volt velem. Bár néha voltak morcos, zárkózott és goromba pillanatai, de mindig
igyekezett hamar túl lenni ezeken, és mivel láttam, mennyire próbálkozott, ezért
eszembe sem jutott szóvá tenni őket. Főleg, mert a zongorajátékom napról-napra
látványosan javult. A legfontosabb lecke, amit tanított nekem Suga, hogy
akárcsak tánc közben, zongorázásnál is a szívemre hagyatkozzak.
- Megvan a technikai alapod, azon még dolgozunk
kicsit, és nem lesz baj. De meg kell értened, hogy minden dallamban ott kell
lennie a szívednek, különben semmi értelme az egésznek! A zene semmit sem ér
lélek nélkül. Mikor táncolsz, szíved-lelked bele adod. Azt kell megtanulnod,
hogy ugyanezt csináld zongorázás közben is. - Ez volt, amit még az első napon elmondott Yoongi, és
azóta is folyton hallottam tőle, hogy a szívemből játszak, de ne csak ímmel-ámmal,
minden egyes dalamnak onnan kell jönnie.
"Ne az agyadból játszd a kottát, hanem a szívedből!" –
valószínűleg ezt a mondatot mondta el legtöbbször az elmúlt két hétben. De
megvolt az eredménye. Minél inkább átéreztem a dallamokat, annál könnyedebben
ment a zongorázás, mígnem eljutottunk odáig, hogy Yoongi megtapsolt.
- Jó volt? – kérdeztem bizakodóan.
- Pazar! – felelte elismerően. – Kiváló tanítvány voltál –
tette hozzál.
- Akkor itt be is fejeztük a közös munkát? – Nem
akartam, hogy azt mondja, igen. Minden nap feltöltődött a szívem azáltal, hogy
Sugával játszhattam. Ugyan csak napi 1,5 óra fért bele általában az időnkbe, de
az a másfél óra maga volt a mennyország, főleg, hogy tényleg fejlődtem, ami őt
büszkeséggel töltötte el. Azonban nem csak ezek miatt voltak olyan fontosak a
zongoraóráink, hanem mert mindig egy kicsivel többet adott magából Yoongi. Mintha
azáltal, hogy igyekezett feltárni a szívemet a zongorázáshoz, a sajátját is
egyre jobban kinyitotta volna nekem. Mesélt arról, hogy a zongorája volt az
első szerelme, általa tanult meg igazán érezni. De nem tudtam, hogy nekem, vagy
tényleg a régi emlékei visszaidézésének volt köszönhető az egyre növekvő
közvetlensége. De bárhogy is volt, mindkettőnk számára nagy előrelépés volt ez
az elmúlt két hét.
- Igen – felelte.
Próbáltam visszafojtani a sírásomat, ami azonnal
magával ragadott volna. Igyekeztem azzal vigasztalódni, hogy ezután a
magányos éjszakáimon visszagondolhatok erre az időszakra. Láthatom magam előtt,
hogyan ült szorosan mellettem a zongora előtt, hogyan ért össze a combunk.
Hogyan segített finomítani a leütéseimet. Hogyan tártuk fel egymás előtt a
lelkünk egy részét. Bárcsak teljesen beavathattam volna az iránta fűződő
érzéseimbe.
- Minden mese véget ér egyszer, igaz? – kérdeztem
erőltetett mosollyal.
- De mindig kezdődik egy új – mondta, amitől azonnal
reménykedni kezdtem. – Nem azért, mert azt akarnám sugallni, hogy tartozol
nekem, sőt úgy hiszem, az elmúlt több, mint két év után, még mindig én vagyok
az adósod, de lehetne, hogy most én kérjem a te segítségedet? – nézett rám
bizonytalanul.
- Miben? – hirtelen olyan lelkes lettem, hogy majd
kiesett a szemem, úgy meredtem rá, miközben a válaszára vártam.
- Nagyon jó a Run
koreográfiája, az például nagyon tetszik, ahogy te csinálod, de nekem nem
igazán fekszik. Esetleg a zongoraórák helyett lehetne, hogy azt gyakoroljuk?
Azonnal rávágtam volna az igent, de az imádnivaló
mosolya, amivel épp megjutalmazott, hirtelen túl sok volt, így nem válaszoltam
rögtön, amit ő félreértett.
- Semmi baj, ha nincs hozzá
kedved – kezdte el összepakolni a kottásfüzeteket.
- Dehogy nincs,
Yoongi! Sőt megtisztelő, hogy engem kértél meg – vallottam be, mert eddig
akárhányszor nem ment neki valami tánc terén, rögtön J-Hope-hoz fordult. De
most kapásból hozzám jött. Talán mégsem ért véget a mesénk.
- Tényleg?
– örült meg, és ismét ott volt az a bizonyos mosoly a gyönyörű arcán.
- Hát
persze! – Majd szimplán csak át akartam karolni a hátát, de ő úgy vette, hogy
meg akarom ölelni, így magához húzott és a karjaiba zárt.
Annyi szenvedést éltem át a találkozásunk óta, de
mindezt akár kétszeresen is elszenvedtem volna, ha tudom, hogy egynap eljutunk
erre a szintre. Valami nagyot változott Yoongiban azon a zaklatott reggelen. És
én még azt hittem, hogy J-Hope kellett akkor is neki, hogy megvigasztalja, de
azóta pont, hogy velem töltötte a legtöbb időt. Ezt persze TaeTae is
megjegyezte, akárhányszor kettesben voltunk. Láttam magam előtt, ahogy
készíttet magának egy „Én megmondtam” polót. Ha a többiek is tudták volna a
titkunkat Yoongival, már biztosan lett volna ilyen felsője, de így megúsztuk – legalábbis egyenlőre.
Suga:
Minden áldott nap azt kérdeztem magamtól, hogy: „Mi
történik velem?” Én egyszerűen nem ilyen voltam. Most jöttem rá, hogy a falam
mennyire meghatározta a személyiségemet. Rájöttem Jimin által, hogy igenis
mennyire jó érzés volt átadni az érzéseimet másnak, de persze csak akkor, ha a
megfelelő személyről volt szó. Jiminnienél pedig keresve sem találtam volna
megfelelőbbet. Annyival másabb volt vele a kapcsolatom, mint Hobival. J-Hope
maga volt a remény, aki miatt képes voltam elfelejteni a legnagyobb félelmeimet
és szégyeneimet, Jimin viszont azt hozta ki belőlem, hogy merjek velük szembe
nézni. Azáltal, hogy segítettem neki rátalálni a szívére zongorázás közben, ő
is segített a saját lelkemig hatolnom. Lehet, hogy külsőleg csak szimpla
zongoraóráknak tűntek ezek a kis elvonulásaink, de sokkal többet tanultunk a
lelkünkről, mint technikai dolgokról.
Azonban nem húzhattam a végtelenségig a dolgot. Mikor
úgy éreztem, hogy eljutott arra a szintre, amire szerettem volna, hogy jusson,
fel is függesztettem az órákat. Elkönyveltem magamban, hogy ezután is többet
leszünk együtt, de azért nem várhattam el tőle, hogy miden nap vegyen el másfél
órát a szabadidejéből. De aztán hirtelen, mintha kibújt volna belőlem a
kisördög, aki magával ragadja az angyalt, rákérdeztem, nem segítene-e nekem a
legújabb koreónk gyakorlásában. Korábban mindig Hobit kértem meg erre, és most
is őt akartam volna eredetileg, de egy hang a fejemben, vagy épp a szívemben, Jiminért kiáltott. Azonban, amikor rákérdeztem, hirtelen lefagyott, így
zavaromban elkezdtem pakolni a kottáimat.
- Semmi baj, ha nincs hozzá kedved – mondtam.
- Dehogy nincs, Yoongi! Sőt megtisztelő, hogy engem
kértél meg. – Igazat mondott, ezt biztosan tudtam. Az elmúlt két hét után
sokkal jobban tudtam olvasni a mimikáiból és a gesztusaiból.
- Tényleg? – kérdeztem vissza mosolyogva, mert már
azon a szinten voltunk, hogy nem is próbáltam elrejteni az örömömet.
- Hát persze!
Majd láttam, hogy kezdi nyitni felém a karját, és meg
akartam előzni, így én zártam a karjaim közé. Bármennyi időt is töltöttünk
mostanában együtt, erre nem volt példa a zaklatott reggel óta. De nagyon jól
esett, szebben nem is zárhattuk volna a zongora óráinkat, ez egyértelmű volt.
Lefekvéskor azonban átfutottak a fejemben bizonyos
képek, érzések a közös óráinkból. Időközben nem is realizáltam, hogy ezek
voltak a napjaim fénypontjai. Mindig alig vártam, hogy végre együtt üljünk a
zongora elé. Annyi év tapasztalatom volt, és igyekeztem a lényeget átadni neki.
Egyedül a zongorám volt, akinek mindig ki tudtam tárni a szívemet. Épp ezért Jiminnie sokkal jobban belém láthatott, mint eddig bármikor. De én is sokkal
jobban megismertem. Bár az alapvető dolgokat természetesen tudtuk egymásról, két
év együttélés és közös munka után, de a sok apró részlet nélkül nem vagyunk
mások, csak címkék. Jimin azonban napról-napra több lett számomra egy tehetséges
barátnál, akiről sok alapinformációt tudok. Örökre belém égett, hogyan mozdult
az ajka, mikor végre a szívéből zongorázott. Hogyan rezdült a csukott szeme
egy-egy erőteljesebb leütés után. Hogyan hajlott be a nyaka a zene ritmusára.
Ilyenkor még inkább úgy éreztem, hogy egy földre szállt angyal volt. Ezek után nem
is volt meglepő, hogy az álmomban is így jelent meg:
Koncert közepén voltunk, senki sem volt a színpadon,
csak én. A közönség éljenezve várta, hogy rappeljek, de nem tudtam, mit kéne.
Ám ekkor hirtelen nagy fehér fényt láttam fentről. Azonnal ki is ürült az
aréna, csak én voltam már ott. A fénycsóva egyre lentebb ért, mígnem közvetlen
előttem landolt. Az elején olyan vakító volt a fénye, hogy nem láttam, ki is
az. De utána egyre inkább látható volt, hogy Jiminből jött a fény. Szőke volt a
haja, és hozzáillő világos pulcsit viselt. Majd bedugta a fülébe a füldugóját,
és angyali nyelven és hangon kezdett el énekelni. Én térdre rogytam, mert
éreztem, hogy teljesen belém látott, és hogy amit énekelt, az a lelkem zenéje volt, ami
végre fülekre talált.
Nagyon szomorúan ébredtem, mert nem akartam, hogy
véget érjen az álmom. De aztán rájöttem, hogy nem kellett álmodnom, hogy mindez
bekövetkezzen, már amúgy is úton voltam afelé, hogy Jiminnie megértse, mi
lakozott bennem. Azonban előtte nekem kellett megértenem, hogy én mit éreztem iránta.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak szurkoltok jobban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése