Tizenhatodik fejezet – Helyes döntés
Jimin:
Annyi korábbi kortárs és balett szóló kavargott a
fejemben, hogy nem tudtam, hirtelen melyiket csináljam meg. Ráadásul egy ideje
már egyiket sem gyakoroltam, így féltem, hogy kiesnék a ritmusból, vagy annyira
gondolkodnék, mi után mi jön, hogy nem tudnám igazán beleélni magam. Ezt
pedig a világért sem akartam volna, hisz minden vágyam az volt, hogy Yoonginak
a lehető legjobb legyen a fotósorozata. Bár igen sok fotót töltöttem fel
magamról Twitterre, hogy a rajongóim
boldogok legyenek, nem rajongtam a rólam készült képekről. De a táncos
fotóimmal más volt a helyzet_ képekről visszanézni egy-egy pontosan elkapott
mozdulatot, szép pozíciót, amiben álltam, légiesen lendülő kezeimet,
szabályosan tartott lábpozíciómat, igenis tetszettem magamnak; hogy
pontosabb legyek, az tetszett, amit csináltam. Egyértelműen tudtam, hogy a táncolásban vagyok a legtehetségesebb. A zeneírástól egyszerűen rettegtem, és
mint énekes, nem mondanám, hogy rossz voltam – hisz akkor nem mertem volna
színpadra állni –, de táncban azért jobb, főleg klasszikusban.
Eszembe sem jutott volna korábban hasonló ötlet, hogy
Yoonginak táncolhatok majd, aki ráadásul fotózgat közben. Bár előző nap nagyon
féltékeny voltam, épp ezért olyan dolgokat is csináltam, amikre nem voltam
büszke, most mégsem volt bennem semmilyen versenyszellem Hobival szemben, ami a
táncolást és a fotósorozatokat illette. Nem voltam féltékeny típus, egyedül
csak, ha Sugaról volt szó. Tánc terén eszembe sem jutott volna hasonlítgatni
magamat J-Hopehoz. Egyszerűen lenyűgözött a stílusa. Olyan táncos volt, akire
felnéztem, de nem voltam rá féltékeny. Teljesen másak voltak a mozdulataink,
erősségeink, és ez így volt jó, így lett a csoportunk tánc terén még színesebb,
hogy mi, vezetőtáncosok két különböző stílust képviseltünk.
Végül arra döntöttem, hogy improvizálok Suganak. Volt
egy lejátszási lista a telefonomon, amin csak olyan zenék voltak, amikre
imprózni szerettem. Sokszor volt, hogy egy-egy keményebb napot úgy vezettem le,
hogy egyedül bevonultam a táncterembe, hogy kitáncoljam magamból az érzéseimet; erre pedig az improvizálás volt a legmegfelelőbb. Olyankor a testem irányított,
nem pedig az agyam. Előfordult az is, hogy teljes sötétségben táncoltam, hisz
pontosan tudtam a terem paramétereit, így nem féltem attól, hogy esetleg
belerúgok a falba vagy a tükörbe. A sötétség segített abban, hogy
százszázalékosan csak a belső világomra koncentráljak. Ilyenkor sokszor
extázisba estem, amiből az ébresztett fel mindig, hogy szörnyen kapart a torkom,
annyira szomjas voltam.
Most viszont meg kellett találnom azt a köztes utat,
hogy a szívemből táncoljak, de mégis kontrolláljam a helyzetet Yoongi miatt,
így teljesen nem kapcsolhattam ki az agyamat, és most a villanyt se olthattam
le a fotók miatt. Bár a tegnapi akcióm után amúgy sem mertem volna ilyenre
vetemedni. Pontosan tudtam, mennyire bűnös vagyok amiatt.
Miután elindítottam a lejátszási listám első dalát,
kifújtam a levegőt, és a szám felvezetője után már kezdtem is a belülről jövő
mozdulataimat. Úgy éreztem, hogy egész jó volt, amit csináltam. Minden egyes dal után
megálltam, hogy Yoongi mondhasson valamit. Ő jó párszor kiemelt egyes
mozdulatokat, és kérte, hogy csináljam meg őket külön. A fouette ugrás volt,
amit a legnehezebben sikerült elkapnia a megfelelő pillanatban, de én lelkesen
ugrottam neki újra és újra, amiért láthatólag nagyon hálás volt.
- Jimin! – nézett rám komolyan.
- Igen? – kérdeztem, miközben egy törölközővel
töröltem le az arcomat ellepő izzadságcseppeket.
- Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az élménynek!
Ha legalább a felét vissza tudom adni a fotóimmal annak, hogy mennyire
zseniális művész vagy, akkor büszke leszek magamra. – Majd nem törődve azzal,
milyen vizes volt a felsőm az izzadságtól, a vállamra tette a kezét.
- Yoongi… nem is tudom, erre mit mondjak – illetődtem
meg.
- Gyönyörű volt, tényleg. Gratulálok! – nyújtotta a
kezét kézfogásra, amire előtte nem volt példa. Mármint poénból fogott már párszor kezet velem, de komoly helyzetben még sohasem.
- Köszönöm. – Mondtam, és ott, akkor valami
összeomlott bennem. Ez sokkal durvább volt, mint amikor a zongoratudásomat
dicsérte meg. Ez most tánc volt, amiben a legtehetségesebb voltam, ráadásul a
nekem legjobban fekvő stílus. Az, hogy ennyire lenyűgöztem mint művész, az leírhatatlan
sokat jelentett számomra. Sohasem kellett volna a tegnapi szexi előadásom. Tudhattam
volna első perctől kezdve, hogy Yoonginak nem arra volt szüksége, hanem hogy a
lelkembe lásson, ahogy én beleláthattam az övébe a zongoraórák alatt.
- Mi a baj? – kérdezte félve.
- Semmi, sőt… - Kénytelen voltam leülni a földre és a
kezeimbe temetni az arcomat, mert féltem, hogy a fáradtságtól és a szaporán
verő szívemtől elszédülnék. – Túlságosan sokat jelent nekem a pozitív
véleményed.
- Ó! Tényleg? – láthatólag nagyon meglepődött, ami még
szívbemarkolóbbá tette számomra az egész helyzetet.
- Igen. Te mindig nagyon fontos helyet töltöttél be a
szívemben – néztem rám szeretetteljesen a kisírt szemeimmel, mert már az sem
érdekelt, hogy néztem ki. Nem szégyelltem előtte se a könny se az izzadságcseppjeimet.
- Én is szeretlek, Jimin – mondta végül, és láthatólag
tényleg a szívéből beszélt. Majd a karjaiba zárt.
Szeretett, csak ez járt a fejemben, miközben
zuhanyoztam. Suga szeretett, bár tudtam, hogy ez még nem szerelem, de már
nagyon is jó úton voltunk a felé, hogy akár már rövid időn belül több legyen. A
zuhany alatt is csak erre tudtam gondolni, miközben ő kint várt.
Istenem, miért
futott át az agyamon, hogy bárcsak bejött volna utánam? Ilyesmire nem gondolhattam!
Még legalábbis nem. Azonban, amikor kimentem, úgy láttam, hogy majdnem annyira
zavarban volt, mint előző nap. Ki tudja, talán ő is hasonló gondolatok miatt
ostorozta magát, mint én? Végül ennek a reményében hajtottam álomra a fejemet.
Reggel azonban ismét fájt a szívem, amikor újra üres
volt J-Hope és Suga ágya is. Azonnal tudtam, hogy újabb reggeli randijuk volt. Úgy
tűnt, Yoongi a reggeleit Hobinak adta, az estéit pedig nekem, mert nem akarta egyikünket sem cserbenhagyni. De féltem, hogy ennek meg ránézve nem lesz jó
következménye. Nem hagyhattuk Hobival, hogy a végletekig kimerítse magát,
csakhogy egyikünket se hanyagolja el. És mivel mostanában én kaptam többet
Sugaból, így úgy éreztem fairnek, ha én is mondtam le róla egy kis időre.
- Szép jó reggelt! – üdvözöltem őket vidáman, amint kipirosodott arccal hazaértek. – Futottatok? – következtettem erre a külsejük
alapján.
- Igen – felelte J-Hope, Yoongi pedig csak fáradtan
bólogatott, ezzel is azt bizonyítva számomra, hogy igenis az lesz a helyes
döntés, amit kigondoltam. – Hogy kicsit jobb kondiba legyünk a klip
forgatásáig.
- Aha! Értem. Nem rossz ötlet. Yoongi! – fordultam
felé, és az sem zavart, hogy Hobi továbbra is ott volt, hisz semmi olyat nem
terveztem mondani, amit ő ne hallhatott volna. - Szerintem a klipig hanyagoljuk az esti
külön próbáinkat. Muszáj, hogy valamikor pihenj! – Ellenvetést nem tűrően néztem
rá, ő pedig láthatólag olyan fáradt volna, hogy ha akart volna sem tud
ellenkezni velem.
- Rendben – mondta végül egy gyenge bólintással, de
úgy láttam, hogy szomorú volt, és a bocsánatkérő arca azt is elárulta, hogy úgy érezte,
cserbenhagyott.
- Nekem sem árt egy kis pihenő. Mostanában túl
fáradékony vagyok – hazudtam, hogy könnyítsek a lelkén, ami a gyenge mosolya
miatt valószínűleg sikerült is.
Ez volt a helyes döntés. Annyira szerettem, hogy nem
hagyhattam, hogy tönkremenjen miattam. Ha ez pedig ahhoz vezetett, hogy
Hobival még közelebb kerültek egymáshoz, azt is elfogadtam. Feltűnt, hogy a
napokban mintha másként viselkedett volna vele J-Hope, sokkal inkább úgy, mint
én. Ha pedig ennyi év után tényleg elkezdett többet érezni iránta, nem
ronthattam el a boldogságukat. Akkor az összetört szívemmel igyekeznem kellett
a leginkább szurkolni nekik, mert mindketten megérdemelték a boldogságot, még
ha ez az én fájdalmamat magával is vonzotta.
Számoltam visszafelé a napokat a klipünkig, mert
látva, Yoongi és Hobi mennyire jól elvannak, napról-napra újra és újra
összetörte a szívemet. Nem hazudhattam magamnak: annyira jó páros voltak,
egyszerűen kiegészítették egymást. Én mindig csak egy felesleges harmadik
voltam. Bár elhittem, hogy ez megváltozhat idővel, mert Suga mintha kezdett
volna másként viszonyulni hozzám, de úgy tűnt, teljesen rossz nyomon jártam.
Talán csak beleképzeltem a romantikus jellegét a magánóráinknak, legyen szó
táncról és zongorázásról. Lehet, csak arra jött rá Yoongi, hogy mint művész
tehetségesebb voltam, mint azt eddig hitte, és hogy jobban el tudott velem
beszélgetni, mint korábban, ezért jobban megszeretett. De még mindig a barátzónában voltam, ami mindennap letört egy kicsit a szívemből. Ennek ellenére
semmivel sem szerettem kevésbé Sugát, mint előtte. Már lassan két és fél éve
ácsingóztam iránta, így megszokhattam a felesleges harmadik fél szerepét, de
ahogy azt korábban is sejtettem, most, hogy közelebb kerültünk egymáshoz és
elhúzta előttem a mézesmadzagot, sokkal jobban fájt, hogy itt volt egy karnyújtásnyira tőlem, mégsem
érhetem el. Ráadásul J-Hope is egyre egyértelműben kezdett vonzódni hozzá.
Mindig is szerette, utánam biztos voltam benne, hogy ő szerette a legjobban a
világon. De vajon képes lett volna valaha is úgy szeretni, ahogy én tettem?
Inkább maradtam volna örökre egyedül, minthogy ráerőltessem magam Sugara, főleg,
ha már végre Hobi is kezdett beleszeretni. Azonban nem tudtam folyton nem arra
gondolni, hogy vajon J-Hope képes volt ugyanúgy viszont szeretni Yoongit, ahogy Suga
szerette őt azóta, amióta én meg belé voltam szerelmes. Bár lehet, hogy még ha
fele annyira se szerette volna, mint Suga őt, vagy ahogy én Yoongit, Suganak az is
többet jelentett volna az én szerelmemnél. Már megszoktam az évek alatt, hogy
minden kedvesség és figyelem, ami Hobi irányából jött, mintha megkétszereződött
volna a szemében. Úgy éreztem, ha én
testem, lelkem és úgy ahogy van mindenem neki adom, az sem érhetne fel J-Hope
egyetlen csókjával és ölelésével sem.
Miért nem voltam elég jó neki? Miért nem én kellettem
Yoonginak? Mi nem volt meg bennem, ami Hobiban igen? Biztos, sokkal csúnyább és
kövérebb voltam nála, ráadásul dalokat sem tudtam írni… Hogyan is juthatott
bármikor az eszembe, hogy Suga valaha képes volt belém szeretni, amikor
J-Hope is képben volt?
Talán, ha egy lakatlan szigeten lettünk volna csak
ketten, akkor végső elkeseredettségében hozzám fordult volna. De az elmúlt
napok után már azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy inkább élt volna remete
életet, minthogy velem bármilyen szerelmi és szexuális viszonyba kerüljön. Ami
azért volt szörnyű rám nézve, mert továbbra sem tudtam elképzelni, hogy valaha
másba legyek szerelmes. Talán, ha soha többé nem kellett volna látnom; de erre
még csak gondolni sem akartam. Mert az én életem semmit sem ért Yoongi nélkül.
Siker, barátság, boldogság… Mit számítottak mindezek, ha összetört szívvel
kellett átélnem őket? De elfogadtam az összetört szívemet, mivel mindennap
láthattam. Azért pedig hálás voltam neki, hogy figyelmességből ezután is többet
beszélgetett velem, mint másokkal, kivéve persze Hobit. Ennyit legalább elértem.
Elérkeztünk a forgatáshoz, én pedig épp V-t
néztem, ahogy víz alatt próbált színészkedni. Egyszerűen zseniális volt. Ha nem
lett volna remek énekes, akkor azt is megmertem volna kockáztatni, hogy pályát
tévesztett.
- Na, milyen volt? – kérdezte, miközben épp egy meleg
köntösbe bújt.
- Annyira jó, hogy ha nem lennél csurom víz, akkor
mindenképp megölelnélek – feleltem.
- Ó, ez ne hátráltasson! – Majd széttárt karokkal
kezdett el közelíteni felém, mire elkezdtem rohanni.
Nem is tudom, meddig futkároztunk körbe-körbe, de az
biztos, hogy rég nem nevettem ilyen jót. Mostanában mindig csak pár perc
erejéig tudtam boldog lenni, utána azonnal visszatért a depresszióm. Csak
TaeTae tudott ennél többet kihozni belőlem.
- Állj! – nyújtottam ki magam elé a kezemét, és mivel
láthatólag ő is elfáradt, így megállt és tényleg nem közelített.
- Jól van. Megyek átöltözni – mondta.
- Elkísérhetlek? – kérdeztem ártatlanul.
- Tessék? – húzta fel a szemöldökét.
- Jaj, nem úgy értettem! Nem szeretnélek nézni, meg semmi
ilyesmi.
- Jól van, na! Nyugi, eszembe sem jutna, hogy úgy nézz
rám! – nyugtatott meg.
- Csak nem akarok egyedül maradni. Félek a saját
gondolataimtól – vallottam be szomorúan.
- Jaj, Jiminnie! Tényleg gyorsan át kell öltöznöm,
hogy megölelhesselek.
Végül az öltöző fülke túloldaláról beszéltem neki:
- Félek, Tae.
- Tudom, de hidd el, semmi baj nem lesz! Hisz testvérekként
szeretitek egymást Hobival. Próbáld meg egy kis időre háttérbe szorítani, hogy
milyen szar helyzetbe is kerültetek! – tanácsolta.
- Mintha nem ezt tenném már évek óta.
- De ez most más. Ennyire még sohasem voltál
depressziós.
- Mondd meg, miért pont őt kaptam párba!? Nem elég,
hogy ott lesz a szobás jelenetünk, utána is vele dőljek hátra és ő feküdjön a
combomra. Miért nem kaphattalak téged? – kérdeztem hisztérikusan. – Bár
igazából mindenki mással ki lettem volna békülve, csak Hobival nem.
- Na, kösz! Szerintem inkább maradjunk annyiban, hogy
miért nem engem kaptál – lépett ki az öltözőfülkéből.
- Rendben – bólintottam, és már tártam is szét a
karomat, mert igenis be akartam hajtani a megígért ölelését.
V karjaiban lenni olyan megnyugtató volt. Amikor vele
voltam, minden annyival problémamentesebbnek tűnt. Ha kaptam volna egy hetet csak TaeTaevel, az talán valamelyest helyre hozott volna. De ilyenről álmodni
sem mertem.
- Tudom, hogy simán megoldod – nézett a szemembe,
miután elengedett. – Van az a tipikus szexi arcod, csak néz rá úgy, és nem lesz
semmi gond! Akkor senki sem jön rá, hogy sírhatnékod van, amint meglátod.
- Nincs sírhatnékom – ráztam a fejem, mire ő elég
érdekes fejet vágott. – Nem mindig.
- Aha! – egy tipikus TaeTaes, vicces arckifejezéssel
bólogatott erősen, amitől akaratlanul elkezdtem nevetni. Imádtam a srácot. –
Pedig tényleg elhittem, hogy összejöhettek Yoongival. Annyira jól haladtak
előre a dolgaitok. Egyre jobban kezdtem nektek szurkolni. Jobban, mint a
filmekben a pároknak.
- Kösz, hogy a legjobb barátod szerelmi élete jobban
érdekel, mint néhány filmszereplőjéé.
- Nagyon szívesen – hajolt meg ünnepélyesen.
- Tae! – tartottam elé a mutató ujjamat. – Mit
tervezel?
- Tessék? Te meg miről beszélsz? – úgy csinált, mintha
nem ismertem volna már annyira, hogy pontosan tudjam, mikor sántikál valami
rosszban.
- Látom rajtad, hogy valamin töröd a fejedet. Valamin,
ami nekem nagyon nem fog tetszeni – próbáltam olyan komolyan nézni rá,
amennyire ez lehetséges volt.
- Pfúúú! Paranoiás vagy. Jesszusom! Hogy bírok én még
mindig a legjobb barátod lenni? – tárta szét a karját a költői kérdése után,
majd kiment az ajtón.
Én pedig tudtam, hogy muszáj leszek megkeresni Hobit,
hogy leforgassuk a szobás jelenetünket. Közben pedig azt mantráltam a fejemben,
hogy: „Meg tudom csinálni. Meg tudom
csinálni…”
(Minden
kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a
véleményetekre. Valamint jobb oldalt szavazhattok, hogy melyik párosnak
szurkoltok jobban, és hogy szerintetek ki lesz a befutó, mert nem
biztos, hogy arra tippeltek, akit ti szeretnétek jobban. Sőt, már arról is voksolhattok, ki a kedvenc szereplőtök.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése