2017. november 3., péntek

Apaság 1/2 - Got7 - 2Jae fanficiton




Apaság





Youngjae:

Dübögést hallottam a bejárati ajtó felől. Csak nem ő jött vissza? Már legalább egy órája, hogy összedobálva egy bőröndbe a legfontosabb dolgait, szó szerint kidobtam a közös házunkból, és olyan szavakkal illettem, amiket tudtam, hogy nem érdemelt meg, de nekem igenis szükségem volt rá, hogy kimondjam őket. Megbántott, olyannyira nagyon, ahogy az elmúlt három évben, amióta egy pár voltunk, sohasem. Azt mondta, még nem vagyok kész arra, hogy gyermeket vállaljunk. Nem azt, hogy ő nincs kész, vagy mi együtt, mint egy pár, hanem, hogy én még nem értem meg a szülői szerepre. Pedig nagyon is megértem rá. Már mindent el is terveztem.
Lassan féléve, hogy megkért Jaebum, legyek a férje, és én repesve mondtam neki igent. Mához kereken három hónap választott el minket az esküvőnktől, és épp ezért hoztam fel neki, hogy egy év múlva ilyenkor már szívesen maradnék itthon a közös csemeténkkel, hisz volt egy segédvezetője az énekkórusomnak, így aztán a munka részével nem lett volna nagy gond. Jaebum pedig amúgy is két ember fizetésével egyenértékű összeget hozott mindig haza, mint dalszerző, producer.
Minden tökéletes volt közöttünk. Olyan harmóniában éltünk, hogy azt tanítani lehetett volna. Ma mégis előállt azzal, hogy előbb nőjek fel, mielőtt saját gyermeket akarnék. Lehet, sokszor úgy tűnhetett, csak jó mókának vettem az életet, de kinek, ha nem a páromnak kellett volna a legjobban tudnia, hogy ettől függetlenül igenis komolyan vettem a dolgokat? Ráadásul gyermekkórust vezettem már öt éve. Remekül bántam a kicsikkel, és bár még csak huszonöt éves voltam, évről-évre egyre nőtt a vágyam azzal kapcsolatosan, hogy saját csemetéim legyenek. Azt is elterveztem, hogy két gyermekünk lesz, és az egyiknek én, a másiknak pedig Jaebum lesz a biológiai apja. De ezen részletekbe már bele se mentem, mert addigra teljes mértékileg felhúzott. Fel se tudtam idézni, miket vágtam a fejéhez, miközben összedobáltam a holmijait. Ő próbált nyugtatni, és könyörgött a bocsánatomért. Azonban egy dolgot nem tudott megtenni, nem gondolta meg magát, váltig kiállt amellett, hogy én még nem vagyok kész az apaságra.
Házunk bejáratához baktatva vártam, mivel próbálja visszaédesgetni magát. Az én kedélyeim már lenyugodtak az elmúlt egy órában, de attól még a szívemen lévő tüske továbbra is ott maradt.
- Hallgatlak – mondtam kitárva az ajtót, miközben kerültem tekintetét.
- Egy bunkó paraszt vagyok, aki nem érdemli meg, hogy hozzá kösd az életed – kezdte fájdalommal a hangjában.
- Olyat mondj, amit még nem tudok – tettem keresztbe a kezem.
- Körbe-körbe mászkáltam a környéken, és közben rájöttem, hogy nem téged féltelek az apaságtól, hanem saját magam. Lehet, hogy majdnem három évvel idősebb vagyok nálad, de szerintem, ha ötven évvel lennék az, akkor sem tudnék fele annyira sem bánni a gyerekekkel, mint te. Attól félek, a jövőben sem leszek képes beletanulni az apaságba. - Meglepődtem a vallomásán. Azt hittem, hogy mindenféle sületlenséget fog összehordani, ehelyett szomorú, barna szemeit rám meresztve, igenis képes volt bevallani a legnagyobb félelmét.
- Jaj, Jaebum, ne is mondj ilyet! – olvadt meg azonnal a szívemen lévő jég, és öleltem magamhoz a szerelmemet. – Hisz remek szülő válik majd belőled. Én hiszek benned, úgyhogy te is tégy úgy!
- De érted rajonganak a gyerekek. Van, aki szabályosan zokog, ha nem te tartasz kóruspróbát. Én túl komoly vagyok hozzájuk. – Látva kétségbeesett tekintetét, behúztam bőröndöstől a házba, majd a kanapénkra ültettem.
- Jaebum, azért leszünk mi remek szülők, mert kiegészítjük egymást. Majd én bohóckodom velük, te pedig mesét olvasol nekik. Megosztjuk a feladatokat. Ez a jó abban, ha két szülője van a gyerekeknek. És mi remek szülők leszünk, higgy nekem! Egy percig sem fogják azt érezni, bárcsak egy heteró családba születtek volna. Azt pedig végképp nem, hogy bár ne Im Jaebum lenne az egyik apukájuk – magyaráztam neki kedvesen mosolyogva, majd miután aprót bólintott, lágyan megcsókoltam.
- Mindennap hálát adok azért Youngjae, hogy elütöttél anno sétálás közben a bicikliddel. Nem tudom, mi lenne velem nélküled – zárt erősen karjaiba, mint aki sohasem akar elengedni.
- Akkor legközelebb ne adj okot arra, hogy bőröndöstől az utcára lökjelek! – kapta az ultimátumot.
- Ezt nem ígérhetem meg. Tudod, eléggé fafejű vagyok – nevette el végre magát.
Ez a mosoly volt az, amibe beleszerettem, mikor meghívtam egy vigasz kávéra a biciklis incidens után, és ami nélkül ma már egy napot se tudtam volna létezni; de szerencsére nem is kellett.

A MÁSODIK RÉSZÉRT KATTINTSATOK IDE!



(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése