Tört angol - MarkJin fanfiction - 20. fejezet

Huszadik fejezet – Szörnyen sajnálom

Mark:

- Mi az, hogy nem kérsz vaníliafagyit? – néztem az öcsémre érthetetlenül. – Ez az egy édesség, amit bármikor, bármilyen mennyiségben képes vagy megenni. Joey és a vaníliafagyi már szinte egy fogalom a családunkban.

- Kicsit kapar a torkom, nem akarom, hogy rosszabb legyen – felelte, de láttam rajta, hogy hazudik.

- Nem hiszem, mert, mikor fáj a torkod, mindig rekedtesen beszélsz. Meg amúgy is, a legnagyobb torokfájásaid idején is ölni tudnál egy kis vanília fagyiért. Valamit eltitkolsz előlem, és ezt azóta érzem, hogy hazajöttem. Beteg vagy? – kérdeztem a legnagyobb komolysággal. 
   Ez már a harmadik nap volt, amit újra együtt töltöttünk. Minden a legnagyobb rendben ment, mármint egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna: elmentünk egy családi túrára, meglátogattuk a rokonokat, és otthoni filmmaratont tartottunk. Csakhogy Joey nem volt önmaga: folyton sápadt volt, és olykor-olykor elkaptam, ahogy fájdalmasan összehúzta a száját és a szemét.

- Tesó, érezted már úgy, hogy éled nyugodtan az életed – mármint te eddig úgy érezted, hogy nyugodtan –, amikor hirtelen valami gyökeresen megváltozik, és aztán rájössz, hogy nem csak a lelkedben, hanem a testedben is – kezdte baljóslatúan, amivel azonnal megijesztett, de nem vágtam közbe, mert kíváncsi voltam, mit akart ebből kihozni. - Hirtelen arcon csap a felismerés, hogy te sem vagy sérthetetlen, sőt túl könnyen legyőzhető. Egy apró baki, és máris mehetsz a műtőasztalra, és fogalmad sincs, mi lesz utána.

- Miért kell műtőasztalra menned? – kérdeztem halkan, mivel alig volt hangom az idegességtől.

- Gyomorfekélyem van – mondta ki végre azt, amit talán hallani sem akartam, mégis muszáj voltam.

- Istenem! – ráztam a fejem egy mély sóhajtás kíséretében.

- Nem olyan vészes. Azutáni nap műtenek, hogy te visszamész. Pont aznap este akartam elmondani, hogy közölted, meglátogatsz minket – mesélte. – Úgy megörültem a hírnek, hogy a műtét előtti napokban velem leszel, bátyó. Nem is tudod, mennyire. De már itt volt az ideje, hogy elmondjam, csak nem akartam beárnyékolni az itthon töltött idődet.

- Jaj, te butus! Még hogy beárnyékolni! – öleltem szorosan magamhoz. – Pont, hogy amiatt éreztem rosszul magam, hogy tudtam, valami baj van veled, csak azt nem, pontosan mi. De biztos, semmi gond nem lesz a műtéttel kapcsolatosan. Apának sem volt kutya baja, mikor ezzel műtötték, neked sem lesz – próbáltam biztatni, miközben saját magamat is hitegettem, hogy az égvilágon semmilyen probléma nem léphetett fel.

- Szerintem sem lesz baj. Ez egy olyan betegség, amit ismer a családunk. Csak hát nem hittem volna, hogy nekem is meg kell küzdenem vele, ráadásul ilyen fiatalon – vallotta be.

- Joey, amikor idegesen felhívtál, mert eltévedtél, az igazából emiatt volt, igaz? – kérdeztem rá.

- Igen, előző nap tudtam meg, aztán a suliban is felhúztak, és akkor nagyobb szükségem volt rád, mint valaha. De még a messzi távolból is erőt tudtál önteni belém, és nem mellesleg elnavigáltál, hogy biztonságban hazaérjek – nézett rám hálásan, pedig ez a világ legtermészetesebb dolga volt, az viszont már kevésbé, hogy olyan messze költöztem, cserben hagyva őt egy ilyen nehéz időszakban.

- Sajnálom, hogy nem voltam itt veled, és hogy a műtétnél ismét nem leszek – néztem lefelé szomorúan.

- Elég volt a sok sajnálkozásból. Annak örüljünk, hogy most itt vagy, rendben? – próbált vidám mosolyával felvidítani, de mivel az egy sápadt és fáradt fiú arcán jelent meg, így most az átlagosnál kevesebb sikert ér el vele.

- Rendben – mondtam, de közben már azon járt az agyam, hogy amint hazaérünk, és egyedül leszek, felhívom Jinyoungot, hátha segít nekem.

Nem tudtam, miért izgultam jobban, amikor benyomtam a zöld kis ikont, amivel hívást kezdeményeztem felé. Vajon azért cikázott ennyire a gyomrom, mert féltem, és nem tudtam, akar és tudd-e nekem segíteni, vagy mert időközben rájöttem, hogy szerelmes voltam belé? De valószínűleg egyszerre mindkettő miatt.

- Szia, Mark! – hallottam lágy hangját a vonal túlsó végéből. – Mi újság a nagy Amerikában? Hogy van a családod?

- Szia, Jinyoung! Épp ezért telefonálok, mert nem olyan jól, mint azt sejtettem. A tesóm… Gyomorfekélye van, és most tudtam meg, hogy holnapután műtik, de nekem már holnap haza kéne mennem, és arra gondoltam, hogy te vagy Jaebum – akiknek a legnagyobb presztízsetek van –, megtudnátok kérni a főnököt, hogy még két napot hadd maradjak. – Reménykedtem benne, hogy az idő közben sokat fejlődött angoltudásán nem fogott ki a gyors hadarásom, és megértette a lényeget.

- Épp a stúdióban vagyunk, és tudtommal JYP is itt van valahol. Pár perc és visszahívlak. – Nem kérdezgetett tovább, azonnal a segítségemre volt, amiért mérhetetlenül nagy hálát éreztem, és nem mellesleg lángoló szerelmet is a mellkasomban.

- Nagyon szépen köszönöm, Jinyoung.

- Ez csak természetes. Mindjárt visszahívlak – ígérte, és nem telt bele tíz percbe, már csörgött is a telefonom.

- Na, mit mondott? – kezdtem köntörfalazás nélkül.

- Nyugodtan maradhatsz két napnál tovább. Egyébként holnap tizenegyre kimennél a reptérre, ahol te is leszálltál? – jött a nem várt kérdés.

- De hát miért? – értetlenkedtem.

- Mert odamegyek – jelentette ki a legnagyobb egyszerűséggel, amitől az én szavam viszont elállt. – Úgyis van még egy csomó szabadságom, és úgy érzem, Mark, hogy melletted a helyem egy ilyen nehéz időszakban. De persze csak, ha nincs ehhez ellenvetésed. Nem kell egyébként nálatok lennem, megszállok valami motelban, vagy tudom is én. Megy már annyira az angol, hogy ne adjanak el.

- Jinyoung… - próbáltam összeszedni magam. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, amiért elintézted, hogy maradjak, arról nem is beszélve, hogy te is idejössz. És még szép, hogy nálunk szállsz meg. Ne is viccelj azzal, hogy motelba mész!

- Ez kedves, Mark, akkor holnap tizenegyre kérlek, legyél ott a reptéren! – kérte kedvesen, bár számomra amúgy is az ő hangja volt a legkedvesebb.

- Ott leszek.

Jinyoung:

Már olykor túlságosan is kellemetlenné vált a légkör nálunk, amiatt, mennyire fürdött egymás szerelmében az újdonsült gerlepárunk. Én pedig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy lehet, nemsokára én is hasonlóan fogok viselkedni Markkal. De az még nagyon is a „lehet” kategória volt. Egyszerűen nem szabadott beleélnem magam, mert féltem, hogy annak csak csalódás lesz a vége, amit viszont nehezebben viselt volna a szívem, mintha szimplán maradtam volna a legjobb barátja, anélkül, hogy valaha gondoltam volna arra, hogy ez több lehet ennél.

Minden reggel, amikor felkeltem, és megláttam az üres ágyát, olyan szintű hiányérzet fogott el, mint még soha. Vágytam Mark közelségére, arra, hogy mély szuszogására ébredjek, hogy a tört koreai beszédjét hallgassam, és javítgassam, hogy együtt nevethessek vele, és hogy végre kicseszettül megcsókolhassam és szerelmet valljak neki. De még több, mint egy nap volt addig, amíg haza nem jött, így stúdióba vonulva a srácokkal, igyekeztem elterelni a figyelmemet, és a lehető legtöbbet kihozni a trióból. Továbbra is kicsit úgy tekintettem rájuk, mintha a gyermekeim, vagy legalábbis a kisöcséim lettek volna. Bár persze Jackson azért más volt, a vele való különleges kapcsolatomat sohasem tudtam volna senkinek pontosan elmagyarázni. De talán épp ezért volt ennyire fontos számomra, mert meghatározhatatlan volt az a kapocs, ami köztünk volt.

- Min bazsalyogsz? – kérdezte Jackson.

- Csak eszembe jutott a kuponos ajánlatod – nevettem el magam.

- Meg fogom csinálni, e felől ne legyen kétséged! – tette keresztbe büszkén a kezét.

- Sohasem volt. Egy percre sem kételkedtem benned, Jackson – vallottam be komolyra fordítva a szót. – És tudom, hogy ezután sem fogok.

- Ó! – nézett rám aranyosan, majd tudtam, nincs menekvés, hagynom kellett, hadd ölelgessen, amíg kellően ki nem adta magából az irántam érzett szeretetét, ami a szavaim hatására még erősebben nyomta a mellkasát.

- Szeretlek, te lüke!

- De közel sem annyira, mint én téged. Ez a te telód? – kérdezte, amikor a kabátzsebem elkezdett csörögni.

- Igen – feleltem, majd meglátva a kijelzőmön, hogy Mark hív, hirtelen izgatottá váltam, és azt sem tudtam, mit csináljak.

- Ó, a kis szerelmed az! – jegyezte meg mögülem Jackson. - Akkor nem ártana fel is venni.

- Szia, Mark! – szóltam bele. – Mi újság a nagy Amerikában? Hogy van a családod?

- Szia, Jinyoung! Épp ezért telefonálok, mert nem olyan jól, mint azt sejtettem. A tesóm… Gyomorfekélye van, és most tudtam meg, hogy holnap után műtik, de nekem már holnap haza kéne mennem, és arra gondoltam, hogy te vagy Jaebum, akiknek a legnagyobb presztízsetek van, megtudnátok kérni, hogy még két napot hadd maradjak. – Egy kicsit megijedtem a szavai hallatán, de most nem volt idő ijedelemre, így azonnal a tudtára adtam, hogy mivel a stúdióban voltunk, és elvileg a főnök is ott volt, ezért máris megkerestem miatta.

- JYP – léptem be az irodájába kopogás után.

- Mondd! – nézett rám érdeklődően, én pedig azonnal belevágva, elmeséltem neki Mark helyzetét, majd érezve, hogy ott a helyem mellette, kikönyörögtem, hogy én is odamehessek, még ha csak két napról is volt szó. 
   Őszintén, a fenét érdekelte Amerika. Nem volt épp az általam legkedveltebb helyek egyike, viszont a szívemhez legközelebb álló személy épp ott volt, kétségek között, így hirtelen a legcsábítóbb földrésszé vált számomra.

- Már amúgy is beszélni akartam veled, hogy pár szabadnapot kivehetnél. Mondjuk nem kis pénz oda a repülőjegy, de van kedvezményem a légitársaságnál, mindjárt intézkedem.

- Rendben, köszönöm. – Még végig sem mondtam a mondatomat, ő már telefonált is, és másnap reggelre intézett egy járatot, amit ráadásul meg tudtam fizetni.

- Tizenegyre már ott is leszel – zárta le ezzel a témát.

- Lekötelez, és Markot is – hajoltam meg, majd visszatérve a stúdiószobába, ahol a telefonomat hagytam, szerelmem számát tárcsáztam.

- Na, mit mondott? – kérdezte izgulva, amint felvette.

- Nyugodtan maradhatsz két nappal tovább. Egyébként holnap tizenegyre kimennél a reptérre, ahol te is leszálltál? – Én sem teketóriáztam.

- De hát miért?

- Mert odamegyek. Úgyis van még egy csomó szabadságom, és úgy érzem, Mark, hogy melletted a helyem egy ilyen nehéz időszakban. De persze csak, ha nincs ehhez ellenvetésed. Nem kell egyébként nálatok lennem, megszállok valami motelban, vagy tudom is én. Megy már annyira az angol, hogy ne adjanak el. – Muszáj volt kitérnem rá, hogy egyáltalán nem volt felelősségük az, hogy náluk szálljak meg. Nem azért döntöttem az út mellett, hogy plusz teher legyek számukra, hanem pont azért, hogy Marknak kicsit könnyebb legyen. Mármint, reménykedtem abban, hogy a támogatásom és a jelenlétem pozitívum lesz számára, hisz azt mondta, mielőtt elment, hogy miattam szeretett a leginkább itt lenni.

- Jinyoung… El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, amiért elintézted, hogy maradjak, arról nem is beszélve, hogy te is idejössz. És még szép, hogy nálunk szállsz meg. Ne is viccelj azzal, hogy motelba mész! – Egyszerre volt hálás és meghatódott a hangja, ami azt bizonyította, hogy nem volt rossz ötlet az odamenetelem.

- Ez kedves, Mark, akkor holnap tizenegyre kérlek, legyél ott a reptéren! – kértem, mert biztosan eltévedtem volna, ha egyedül kell eltalálnom hozzájuk.

- Ott leszek.

- De nekem kéz a kézben gyertek haza! – adta ki az utasítást Jackson, az egyedüli személy, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kikísérjen a reptérre. – Másként be sem engedlek titeket a házba. Vagy együtt, vagy sehogy.

- Ez igazán jól esik. Lemondanál a barátságunkról, csak azért, mert Markkal nem vagyok együtt? – kérdeztem tetettet durcázással.

- A boldogságod miatt még akár a barátságunkról is lemondanék, bárhogy beleszakadna a szívem – felelte komolyan.

- Ne csináld ezt, Jackson! Nem ér itt meghatódni, pont az indulásom előtt – öleltem magamhoz. – Még a végén tényleg téged választalak Markkal szemben. Ahhoz mit szólnál?

- Ő jobban illik melléd, úgyhogy menj, repülj hozzá! – kacsintott. Még véletlen sem azzal érvelt, hogy ő heteró volt, hanem azt hozta fel, hogy Mark illett igazán hozzám. Jackson a világ egyik legkülönlegesebb embere volt, akit volt szerencsém megismerni. Ezzel nap mint nap szembesültem.

- Esküszöm, hiányozni fogsz, bárhogy kicsit több, mint két nap múlva már itthon is leszek – vallottam be.

- Ez a minimum, Jinyoung. Ez a minimum.

Nem sokszor ültem repülőn, de igazán nem hatott meg a dolog. Félni egy hangyányit sem féltem, és mivel könyvmoly voltam, így szinte észre sem vettem a hosszú távot, mivel egy igen remek krimibe belemerülve, csak úgy elrepült az idő. Egyszer pedig arra eszméltem, hogy nemsokára landol a gép.

- Isten hozott, Amerika! – suttogtam, kinézve az ablakból, mivel pont mellette foglaltam helyett.

Elég nyugodt természetem volt, így egyáltalán nem estem pánikba, amiért szétnézve a repülőtéren, sehol sem láttam Markot. Főleg, hogy még tíz perc volt a megbeszélt időpontig, így azt sem lehetett mondani, hogy késett. Épp ezért, előkapva a könyvemet, ott folytattam az olvasást, ahol percekkel ezelőtt abbahagytam.

- Jinyoung, hát itt vagy! Már mindent tűvé tettünk érted – hallottam egy ismerős hangot, majd felnézve a könyvemből, Markot pillantottam meg, aki aggódva hajolt le hozzám, hogy szorosabban öleljen magához, mint előtte bármikor.

- Ó, bocsánat! Azt hittem, hogy még nem vagytok itt, azért sem hívtalak – mondtam, miután elengedett.

- De én hívtalak, csak gondolom, lenémítva, repülőüzemmódban hagytad a telefonodat.

- Az megeshet – láttam be. – Sajnálom, hogy kerestetek – éreztem kellemetlenül magam.

- Semmi baj. Most viszont hadd mutassam be a családomat! – kérte, én pedig illően felálltam.

- Jinyoung, ők a szüleim, ő pedig az öcsém, Joey! – mutatott a mosolygós, életvidám emberekre körülötte. Először Mark apja felé nyújtottam a kezem, de ő ahelyett, hogy megfogta volna, inkább magához ölelt – ahogy az előbb a fia –, majd ugyanígy tett Mark anyukája és az öccse is.

- Annyira örülünk, hogy itt vagy! Sokat jelent Marknak, ahogy nekünk is, hogy végre megismerhetünk – mondta az anyukája. El sem tudod képzelni, mennyire hálásak vagyunk, amiért segítettél a fiúnknak. Nélküled lehet, két nap után haza is jött volna, de miattad igazán boldog ott, úgyhogy tényleg hálásak vagyunk.

- Én is hálás vagyok, hogy egy ilyen remek fiút neveltek fel. Öröm vele együtt élni – mondtam őszintén, miközben mélyen Mark szemébe néztem, aki elpirult. Talán túlságosan hagytam, hogy a gyengéd érzelmeim kivetüljenek az arcomra, de ez most nem tudott érdekelni. Szerettem őt, és valamilyen szinten ő is engem, és nem mellesleg, a családja is kedvelt, akik eddig csak hírből hallottak rólam. Hát mi volt ez, ha nem jó előjel?

Szabályosan a fél életemet elregéltem, mire megérkeztünk hozzájuk. Mark családtagjai a születésemtől kezdve szinte minden egyes apró részletre kíváncsiak voltak. De főként a JJ Projectes időszakom keltette fel az érdeklődésüket, hogy milyen volt idolnak lenni. Én pedig őszintén elmondtam ennek a jó és az árnyoldalát is, ők pedig a legnagyobb lelkesedéssel hallgatták. Ezek után pedig kitértem rá, hogy mennyivel komfortosabban éreztem magam a háttér munkálatok során. Ez volt az én helyem, és örültem, hogy már Mark is a társam volt e téren. Ekkor pedig, talán csak képzelődtem, de mintha a szülők és Joey is elmosolyodtak volna, úgy, mintha tudnának valamit, amit én nem. Talán… Viszont tényleg csak talán, volt szó rólam, és arról, hogy Mark esetleg mennyire megszeretett, akár jobban is, mint egy barátot. De ezt a gondolatot egy fejrázással ki is űztem a fejemből, hisz nem ezért voltam ott, hanem, hogy Joey műtétje során támogassam Markot.

- Mikor kell befeküdnöd? – kérdeztem az ifjabb Tuan fiú felé fordulva.

- Reggel fekszem be, és déltől lesz a műtét – felelte, és láthatólag nem volt olyan ideges, mint arra számítottam, a testvére viszont annál inkább. Mark lába csak úgy járt, miközben a kezeit ökölbe szorította. Még szerencse, hogy megérkeztünk, mert így legalább tudott egy kicsit sétálni.

- Gyönyörű ez a ház! – néztem körbe, amint beléptünk, és azt már nem tettem hozzá, hogy óriási. Ehhez képest csak egy kis lyuk volt, ahol mi éltünk Koreában. Talán ezért sem ment olyan könnyen Marknak a beilleszkedés, mert fura volt egy jóvalta kisebb környezethez szoknia, ahol ráadásul többen is laktunk, mint ők itt.

- Köszönjük szépen, Jinyoung! – mondta az anyukája. – Menjetek csak lepakolni Mark szobájába. Van egy pótágyunk, este bevisszük, úgyhogy ne ijedj meg, amiért még csak a fiúnk ágya van ott!

- Nem fogok, és egyébként a földön is elalszok. Ez nálam nem nagy érvágás.

- Még hogy a földön! – húzta fel a szemöldökét Mr Tuan. – Ilyet Amerikában nem játszunk, fiam! Kapsz ágyat, nyugodj meg!

- Rendben. – Nem akartam tovább akadékoskodni, inkább követtem Markot az emeletre.

- Ez a szobám! – nyitotta ki az egyik ajtót. 
   Igazán takaros kis szoba volt, de nem volt időm bőszen szétnézni, megfigyelve minden apró részletet, mivel azonnal kiszúrtam egy posztert rólam és Jaebumról, még a JJ Projectes korszakunkból, ami elvonta minden másról a figyelmemet.

- Ó! – esett le Marknak, mit is nézek. – Erről teljesen elfelejtkeztem. Mármint… - Az, hogy rákvörös lett az arca, az nem volt kifejezés, de úgy sejtettem, hogy az enyém is. – Már úgy megszoktam ezt a posztert, hogy elfelejtettem, hogy kényelmetlenül érzed majd magad, ha meglátod.

- Nem érzem magam kényelmetlenül, csak meglepett – mondtam. – Mármint, azt tudtam, hogy szeretted a duónkat Jaebummal, de erre azért nem számítottam – nyeltem egy nagyot.

- Most valamilyen kattant rajongónak nézel, akivel nem is mersz többet egy szobában aludni? – kérdezte félve.

- Dehogyis! A régi szobám falán nekem is voltak poszterek. Igazából megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen remek fiú falán viríthatok. – Közben közelebb léptem hozzá, hogy megszorítsam a kezét, ezzel is jelezve, hogy nincs aggodalomra oka.

- Annyira örülök, hogy itt vagy.

- Én is, Mark. Én is.

Olyan gyorsan elrepült ez a nap, hogy hirtelen csak azt vettem észre, hogy az előszobájuk kanapéján bóbiskoltam.

- Jinyoung, szerintem jobb lesz, ha lefekszel. Apuval bevittük a pótágyat – keltett fel Mark.

- Ó, rendben – mondtam kábán, majd az órára nézve megláttam, hogy még csak nyolc óra volt. De korán keltem, és az út is – bárhogy nem vettem észre – kifárasztott, plusz ott volt az időeltolódás is, így rám fért egy korai lefekvés.

- Rendben.

Miután gyorsan letusoltam, szinte beledőltem az ágyba, és perceken belül mély álomba zuhantam. Azonban pont ezért, már hajnali négykor kipihenten keltem fel, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Ha otthon lettünk volna, nyugodtan kimegyek az előszobába olvasni, de itt még véletlen sem szerettem volna zajt csapni, főleg, hogy fontos nap elé nézett a család. Így inkább mozdulatlanul feküdtem, majd előbújt belőlem a kisördög, ahogy Mark utolsó Koreában töltött estéje során: most is kezembe véve a telefonomat, világítottam a teljes sötétségben fürdő szobában.

Mark ágya mellé ülve, ismét az arcában kezdtem el gyönyörködni, ahogy pár napja. Még mindig nem tudtam betelni a szépségével és ártatlanságával. Napról-napra egyre inkább egy törékeny angyalnak tartottam, akinek ekkor az átlagosnál is nagyobb szüksége volt rám.

- Jin… - kezdte volna, amikor felijedt, de én nem hagytam, hogy befejezze a mondatát. Hirtelen elfogott egy mélyről jövő vágy, és ajkamat az övére tapasztottam. Ugyan óvatosan, de elkezdtem csókolni azt, ami mámorító érzés lett volna, ha Mark nem marad mozdulatlan. Amikor elváltam tőle, és belenéztem a ledöbbent, és már szinte ijedt tekintetébe, tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Elárultam Markot, a legnagyobb szükségben: amikor a baráti támogatásom kellett volna neki, én nem tudtam megálljt parancsolni az érte dobogó szívemnek, és kihasználtam a kábult állapotát. Rossz ember voltam, aki nem érdemelte meg, hogy viszont szeressék. És Mark nem szeretett szerelemmel, ez most bebizonyosodott számomra, és az is, hogy mindent elrontottam. Mindent.
   - Szörnyen sajnálom – mondtam, mielőtt bármit is reagálhatott volna, majd kizárva a telefonomon az elemlámpa üzemmódot, visszamentem a pótágyhoz, amire igen nagy csattanással estem rá, mivel ügyesen felbuktam valamiben, ami valószínűleg az elhagyott méltóságom volt. Egy utolsó szemétnek éreztem magam, amikor könnytől áztatott szemeim felett ismét átvette az uralmat álmaim mély tengere.
     
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)